Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: virágot a virágnak

– Ma van a nagy nap? – kérdezte Tamás Róberttől az öltözőben.

– Látszik?

– Bevetés előtt nem szokott ilyen arcod lenni.

– Ott minden úgy történik, ahogy eltervezem. Akadnak véletlenek, de egyik sem ismeretlen. Aki fegyvert fog rám, lelövöm. Mégis, mit kezdjek egy pillantással?

– Az attól függ. Ha szúrós, akkor valamit nagyon elcsesztél, ha réveteg, mint a döglött halé, akkor sínen vagy.

Róbert megállt az öltözésben.

– És ezek után még vannak barátnőid?

– Most miért?

– Hát, ha nekik is így bókolsz… – vette fel az inget.

– Imádják. Humorosnak tartanak.

– Ne adj nekik időt, hogy kiismerjenek!

– Nem szoktam. Vigyél virágot!

– Valami sokkal ütősebbel készültem. – Róbert becsapta a szekrény ajtaját, és zsebre tette a terminálját. Tamásra nézett. – Most meg min csodálkozol?

– Csak azon tűnődöm, hogy bevetésre vagy randira mész? Ha gondolod, kapcsolatban maradhatunk, csak tegyél be egy fülhallgatót. Segíthetek.

– Megoldom.

– Biztos?

– Tuti.

– Azért remélem, ha szóba kerül a védekezés, nem rohansz vissza a vértedért.

– Vicces…

– Komolyan gondoltam. – Kotorászni kezdett a zsebében. – Nesze! – hajított oda egy óvszert.

– Még túl korai.

– Menthetetlen vagy.

– Mert nem rontok ajtóstól a házba?

– Érdekes, hogy ezt mondod. Pontosan ezt szoktad tenni a bevetéseken. Magabiztosan be. Csajoznod is így kéne.

– Ő nem egy csaj.

– Tehát ezért jössz be utánam a fürdőbe.

Róbert már nyitotta a száját.

– Nyugi, csak hülyülök!

– Inkább szoríts!

– Feleségkeresésben nem vagyok túl jó. Megoldod!

Róbert intett, és kiment.

Órákkal később néhány pohár bortól és Judit társaságától megrészegülve beszálltak a különleges erők épületének gyorsliftjébe.

– Most már elárulod, hová megyünk? – érdeklődött Judit.

– Meglepetést ígértem – nyomkodta idegesen az utolsó emelet gombját.

– Itt laksz?

– Mi? – kapta oda a fejét, majd amikor felfogta, mit kérdezett tőle Judit, rávágta: – Azt nem élném túl.

– Most tényleg megleptél.

– Csak még egy kicsit bírd ki.

– Más fogalmaink vannak a kicsiről.

– Megéri.

– Merem remélni.

Róbertet közismert hidegvére cserbenhagyta, tenyere nyirkossá vált. Lövése sem volt, mit tegyen. A lift hirtelen megállapodott. Hálát rebegett az égieknek. Az ajtó oldalra siklott. A kezét nyújtotta, amint Judit megfogta, eszébe jutott, hogy izzadt, ettől még idegesebb lett, de már nem engedte el. Felmentek a lépcsőn, és kiléptek a tetőre.

A hold fényesen világított, akár egy reflektor. Ritka és különleges látványnak számított a szmogtakaró alatt és a szmogövben lakók számára. Róbert felsóhajtott.

– Nem akarom elrontani a pillanatot, de ezt a hálószobám ágyából is élvezhetnénk.

– Tessék? – ocsúdott fel Róbert.

– Ezt – mutatott a holdra Judit–, élvezhetnénk az ágyamból is.

– Jaj, nem, félreértettél. Nem ezt szántam meglepetésnek, csak azért sóhajtottam, mert minden összeesküdött ellenem.

Judit érdeklődve nézett Róbertre.

– Felhőket ígértek mára.

– Szerintem így is élvezni fogom – fogta meg Róbert kezét Judit.

– Akkor hunyd be a szemed!

Judit engedelmeskedett, és enyhén hátravetette a fejét, hátha megkapja az áhított csókot, azonban Róbert elővette a terminálját, és aktivált egy parancssort. Eltette a készüléket. Judit háta mögé lépett, finoman megfogta a karjait, mindketten jólesően megborzongtak, majd a fölébe súgott:

– Nézd!

Judit kinyitotta a szemét.

Nem túl messze, az épület peremén túl egy fényes pont jelent meg, aztán újabbak fénylettek fel, hogy további színekkel gazdagítva a kavalkádot összeálljanak egy virágcsokorrá. Judit karját keresztezve maga előtt megfogta Róbert kezét, és hüvelykjével megsimította a kézfejét. Róbert válaszul enyhén megszorította Judit karját.

Egy felhő kúszott a hold elé átadva a porondot a parányi drónoknak, amik mintha erre vártak volna, megmozdultak. Judit ámulva figyelte az össze-vissza forgó csokrot. Az alakzat megbomlott, és megindultak feléjük. Az első drón hangtalanul elzúgott mellettük, majd visszafordult, és keringeni kezdett körülöttük újabb egységeket késztetve példája követésére.

Róbert maga felé fordított Juditot, és a szemébe nézett. Olyannak látta, mint egy döglött halét. Mielőtt még elnevette volna magát, megcsókolta Juditot. A drónok fáradhatatlanul rótták a köröket, amíg Róberték kiélvezték a pillanatot, majd felmentek Judithoz, és onnan nézték kifulladva a holdat.

Reggel az öltözőben Róbert éppen az utolsó simításokat végezte egyenruháján, amikor Tamás benyitott, és kajánul elmosolyodva megszólalt:

– Na, hogy ment?

– Attól függ, mire gondolsz?

– Ha már így kérded, akkor mindenre – ült le a szekrények közt húzódó padra.

– Egy úriembernek vannak titkai.

– Ezek szerint levarrtad – csapta össze elégedetten a tenyerét Tamás.

Róbert megbotránkozva nézett rá.

– Elnézést, elfelejtettem, hogy egy talpig úriemberrel van dolgom, aki… hogy is mondtad? Nem ront ajtóstól a házba.

– Nem is rontottam.

– Letepert? Hogy nekem soha sincs ekkora szerencsém.

– Ha bírnál a véreddel…

– Megjegyzem – ütögette meg mutatóujjával a halántékát Tamás. – Ki kell próbálnom élesben.

– De ne most! Jelenésünk van a parancsnoknál. Öltözz át! Kint megvárlak.

Róbert az ajtóhoz ment, és mielőtt kilépett volna az öltözőből, még visszaszólt:

– Amúgy hálám jeléül hagytam neked egy kis ajándékot a szekrényedben. – Azzal távozott.

– Ajándék, imádom – lépett felélénkülve a szekrényéhez Tamás.

Felrántotta az ajtaját.

– Hogy az a… – harapta el a végét az akasztóról révetegen rá meredő hal láttán.

Írta: S.J.Sednol

Mondtam, mondtam

Péter dagadó szatyrokkal a kezében, gyalogszerrel tartott felfelé a szmogöv közepén található, tizenhatodik emeleti lakásába. Hiába építették a lépcsőfokokat szabályosra, már nem bírta úgy a megterhelő lépcsőzést, mint egy évvel korábban, holott alig két hónapja töltötte be a harmincat.

Tisztában volt a dolog fenyegető mibenlétével, de nem engedhette meg magának a lazsálást. Két gyermeke és felesége adott neki erőt meg a tudat, hogy karnyújtásnyira kerültek a szmogöv fölé költözéstől. Ott végre levegőhöz juthatna.

Igazság szerint már rég ott laknának, de a sors közbeszólt az ikrek születésével. Nem tervezték a csöppségeket, de eszük ágában sem volt elvetetni őket. Legnagyobb megrökönyödésükre barátaik közül is csupán páran támogatták döntésüket, velük azóta is jó kapcsolatot ápoltak. A többiek már napfényre ébredtek és csillagfény mellett tértek nyugovóra, ennek ellenére sem gyarapodott a családjuk, és ahogy a pletykákból leszűrte, nem is tervezték. Sajnálhatták, ő már tudta, minden nehézség ellenére több öröme telik bennük, mint a világ összes pénzében. Igaz, a sok munka miatt ritkán látta az ikreket, de mindent értük tett, és ez valamelyest lenyugtatta folyton háborgó lelkét. Értük dolgozott, bár egyre nehezebben bírta. A teste kezdte cserbenhagyni. Egy évtized a szmogövben nem kímélte az embert.

Megállt kifújni magát, hogy Anna ne vegye észre gyengeségét, majd felment a tizenhatodikra, és benyitott a szobányi lakásba. A szmog semmivel sem összetéveszthető szagán keresztül is érezte, az otthona és családja illatát. Szíve megdobbant. Pontosan ezért csinálta, ez hajtotta tovább, még ha nem is bírta már annyira.

A helyiséget minkét irányba bejárni még egy totyogónak sem okozott különösebb erőfeszítést. Dóri és Dani, az ikrek erejüket nem kímélve nyughatatlanul rótták a köröket. El a falról felnyitható ebédlőasztal mellett álló székek közt, át a ruhaszárítóról liánként csüngő ruhák alatt, fel a szüleik ágyára, ami felett az övék lógott, hogy aztán átküzdjék magukat a padlót uraló plüss állatok sokaságán. Anna éppen teregetett. A kicsik mintegy üdvözlésként megállapodtak Péter lába mellett, majd mielőtt apjuk szólhatott volna bármit is, tovább kúsztak a padlón.

– Szia, édes! – mondta Anna, tekintete a dagadó szatyrokra siklott. – Ünneplünk valamit?

Péter, mint aki álomból ocsúdott, elmosolyodott, és megszólalt.

– Amilyen híreket kaptam, akár meg is tehetnénk. – Letette a csomagokat.

Anna a szárítóra terítette az utolsó ruhadarabot, kikerülte a gyerekeket, és pár lépéssel Péter mellett termett. Átölelte férjét, nyomott egy csókot a szájára, majd a fülébe súgott:

– És mi lenne az?

– Úgy néz ki, karácsonykor lesz prémium és januárban megkapjuk előre a fél éves étkezési hozzájárulást.

– Jól hangzik.

– Még annál is jobban – mondta Péter, finoman megfogta felesége arcát, mélyen a szemébe nézett, így álltak egy kis ideig, majd megcsókolta. – Ez azt jelenti, hogy januárban költözhetünk!

– Tudod, hogy szeretlek – simította meg Anna Péter borostás arcát –, Isten lássa a lelkem, nem szívesen rontom el a kedved, de ismered a főnöködet.

Péter erre elkomorult, majd felélénkülve megszólalt:

– Ez most egészen más – mondta mély meggyőződéssel.

Anna megfogta az egyik szatyrot az asztalhoz ment vele, és feltette rá.

– És ez miben más, mint a többi eset?

– Már meséltem, hogy a tervezők vele egy szobában dolgoznak.

– És? – Kivette a kenyeret meg a margarint a szatyorból. Az ikrek megállapodtak a lábánál. – Mindjárt kapjátok, drágáim.

– Bekamerázták az irodát.

– Nem értem ez miben segít a mi dolgunkban.

Péter elmosolyodott, és elkezdte levenni a kabátját.

– Felvették, ahogy összeírja a jutalmat. Név, összeg.

– Ez önmagában még semmit sem jelent. – A megkent két szeletet Dóri és Dani kezébe adta.

– Ebben igazad van, de több a semminél. Egy havi fizetésnek megfelelő összeget kapok.

– Azért ne… Te bolond vagy? – kiáltott fel a szeletelt téliszalámi láttán. – Egy vagyon lehetett.

– Megérdemled.

– De azt beszéltük meg, hogy spórolunk.

– Azt. Mégis mi lehet a legrosszabb? Maximum nem a következő hónapban, hanem egy negyed év múlva költözünk ki a szmogtakaróból. Az a kicsi már igazán nem számít.

– Mondod ezt te.

Péter értetlenül nézett a feleségére.

– Azt hiszed, nem látom, hogy valami nincs veled rendben? Túl régóta hallgatom az éjszakai köhögésedet, ami hónapról hónapra rosszabbodik.

– Kicsit túlhajtottam magam – lépett Péter az asztalhoz. – Ennyi az egész.

– Nem! – rázta meg a fejét Anna. – Itt valami többről van szó. Már régóta akarok beszélni veled erről.

– De…

– Semmi de, Kovács Péter! Most szépen fogod magad, leülsz, és végighallgatsz!

Péter a székbe rogyott, és az ölébe vette a békésen majszoló gyerekeket. Megpuszilgatta őket, majd a feleségére nézett. Anna kinyitotta a szalámit, adott a kicsiknek egy-egy szeletet, majd készített két szendvicset. Péter elvette az egyiket. A szalámit odaadta róla Dórinak és Daninak, akik láthatóan nagy élvezettel gyömöszölték magukba. Anna lenézett a sajátjára. Péter látta rajta a bizonytalanságot.

– Ne kéresd magad, nektek hoztam!

– Legalább egy szeletet egyél meg!

– Nem – rázta meg a fejét Péter. – Te is mindig ezt csinálod velem. A legjobb falatokat nekem teszed félre. Ne csak nekem legyen lelkiismeret furdalásom – mosolyodott el.

– De ha rosszul leszek…

– Akkor még biztosabbak lehetünk benne, hogy neked van a legnagyobb szíved a világon, és hogy jól választottam.

– Még hogy te választottál…

Anna a szájához emelte a szendvicset, élvezettel szívta be az illatát, majd harapott egyet. Kellőképpen megrágta és átforgatta, hogy átjárja a szalámi íze, aztán lenyelte. Péterre nézett. Csillogott a szeme.

– Aztán nehogy elsírd itt nekem magad! Ha felköltözünk, minden megváltozik. Könnyebben jutok majd jobb munkához, ha az öv felett lakunk. Tiszta fejjel könnyebb gondolkodni.

Anna leült, kézfejével kitörölte könnyeit, majd megszólalt:

– Meg kell ígérned valamit!

– Bármit. – Hozzábújt az ikrekhez, akiket maximálisan lekötött az étel.

– Ha átver a főnököd, itt hagyjuk ezt az egészet, és visszaköltözünk falura.

Péter vonásai megfeszültek.

– Erre nem kerülhet sor!

– De megöl a hely – tekintett körbe. – Nem értem, mi olyan rossz abban, ha hazamegyünk. Ott legalább számítunk.

– Már karnyújtásnyira vagyunk a sikertől.

– Tudom, de ha így megy tovább, belehalsz, és mi nélküled leszünk kénytelenek visszamenni. A gyerekeknek is jobb lenne – mosolygott rájuk. – Megértem, hogy nem akarod, de apád a történtek után is visszavár.

– Hogy folytassam az álmát. Az az övé, nem az enyém.

– Értem, tudom. Olyan rossz lenne, ha többet lennénk együtt? Nem érné meg az álmodat feladni értünk?

– Ez bonyolult.

– Elhiszem. Mégis arra kérlek, ígérd meg, hogy a nyugodtabb, egyszerűbb életet választod velünk az álmod helyett, amibe ha nem vigyázol, rövid időn belül bele is halhatsz!

– Tudod, milyen az öreg.

– Tudom, de szeret téged, és visszavár. Még azt is felajánlotta, hogy vezesd a birtokot, ahogy akarod. Csak akkor szól bele, ha kéred.

– Beszéltél vele? – nézett vádlón Annára.

– Mondhatjuk. Anyáddal hetente egyszer beszélünk. Szoktam neki videókat feltölteni a gyerekekről. Apád az egyik alkalommal félrelökte, és elmondta, amit akart.

– Jellemző rá.

– Az egyetlen fia vagy. Nem váltatok el szépen, mégis félretette a büszkeségét.

– Mikor beszéltetek?

– Két hete.

– Miért csak most mondod?

– Nem tudom. Minden nap hullafáradtan, tele gondokkal estél haza.

Péter hallgatott.

– Este nagyon köhögtél. Érts meg, nem tudom tovább elnézni, ahogy menetelsz a halálod felé. Próbáltam elmenni dolgozni, de amint meghallották, hogy két gyerekem van, azonnal elutasítottak.

– Nem így terveztem – nézett Péter maga elé.

– Egyikünk sem. Csak azt kérem, gondold végig! Heti hat, néha hét napot dolgozol. Azt még valahogy elviselem, hogy alig látlak, tisztában vagyok a miértekkel, de a gyerekeknek több kell napi fél óránál. Nem erről álmodoztunk. Most pedig tedd fel magadnak a kérdést:

Megéri?

Péter szótlanul hol Dóriról Danira, hol Annára nézett. Felsejlett előtte a tíz évvel korábbi pillanat, amikor hosszas győzködés után rávette Annát, hogy hagyják hátra a farmot, és mutassák meg az apjának, képesek nélküle is boldogulni. Szó se róla, képesek voltak, de az ár, amit mindannyian fizettek érte, rossz irányba billentette a mérleg nyelvét. Már hónapok óta tudta ezt, de nem volt ereje bevallani magának. Inkább összeszorította a fogát, és dolgozott tovább. Negyed éve vette először észre, hogy valami nincs rendben az egészségével. Akkor betudta egy enyhe megfázásnak, ami csak nem akart elmúlni. Egyetlen dolga maradt:

– Ígérem – mondta a felesége szemébe nézve, és komolyan is gondolta.

Anna vonásai ellágyultak, és elmosolyodott úgy, ahogyan Péter már rég nem látta. Az utóbbi két évben nem érezte ilyen felszabadultnak magát, mintha egy hegyet hordtak volna el a mellkasáról. Visszamosolygott, jóízűen megették a szendvicseket, majd kifulladásig játszottak a gyerekekkel.

Lassan, sok munkával telt el a két hét. Megkapta a prémiumot. Pontosan annyit, amennyit a felvételen látott. Ennek ellenére egy hónappal később mégis haza indultak.

Péter az ajtóban állt, és nézte az üres szobát. Életének ezt a szakaszát lezárta. Végül Annának lett igaza, a főnöke nem hazudtolta meg önmagát. Hű maradt szavajárásához:

Mondtam, mondtam, de nem úgy gondoltam.

A beígért félévnyi étkezési hozzájárulás a mentalitás martalékává vált. Aki csak szóvá tette a januári fizetésnél a hiányát, a főnöke mindenkinek azt mondta, a prémiummal egyben adta oda, hogy minél többet vihessenek haza.

Mosolyra húzódott a szája. A felmondását ettől függetlenül adta be a fizetés kézhezvétele után. Volt ámulás, kérdezősködés és mindennél nagyobb ígéretek, de ő hajthatatlannak bizonyult, a családját választotta. Az utolsó munkanapján még szembesült a rideg valósággal. Ő vette át a főnöke harmadik új lakásának parkettáját, aminek az ára, ha nem is fillérre, de megegyezett a dolgozók félévnyi étkezési hozzájárulásával.

Becsapta az ajtót, és életében másodszor, immáron a családjával együtt indult egy új, mégis ismerős élet felé.

Írta: S.J.Sednol

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: Tesztelni, tesztelni, tesztelni

– Mit csinálsz? – telepedett Tamás a különleges erők főhadiszállásának tetejéről a lábát a száz emeletnyi mélységbe lógató Róbert mellé.

– Tesztelem az új játékszerünket.

– Egész pontosan?

– FD-2536/KM

– Nem is tudtam, hogy feljavították a felderítőegységet. Mi volt a gond a régivel?

– Csak a mérete.

– De hát cigis doboznyi volt.

– Nem elég kicsi.

– Mi az elég kicsi?

– Nézd meg magad!

– Hol van? – tekintett körbe Tamás.

– Tartsd a tenyered!

Egy körömnyi drón landolt a kezében.

– Beszarás! – ámult, és egész közel emelte a szeméhez. Méretét tekintve akkora és olyan alakú volt, mint egy letépett hüvelykujjköröm, leszámítva a vért. Lapja enyhén hajlott, sarkai íveltek. – Mi hajtja?

– Valami olyasmit hadováltak, hogy áramlatokat generál, és a súlyánál fogva, ami egész elenyésző, felemelkedik. Mint amikor egy réteg papír zsebkendőt meggyújtasz, az is felemelkedik, de ne kérdezz többet.

– Hatótáv?

– Körülbelül száz méter.

– Nem sok. A régiek több kilométerig jók.

– Még csak kísérleti, de ha egy régit a hatósugarában tartasz, akkor messzire elérhetsz vele.

– Hát – vakarta meg elgémberedett combját Tamás –, nem bíznám rá az életem.

– Nem is arra van. Figyelj! – Róbert nyomkodni kezdte a terminálját. – Nem kell mást tenned, mint hozzárendelned egy FD-2533-as egységet. Követési távolságnak megadod a picur hatótávolságának kilencven százalékát, aztán útnak indítod, és figyelsz rá, hogy mindig a napon legyen.

– Napon?

–Aha, a nélkül nem működik. Az a lelke az egésznek.

– Csak a tisztánlátás végett: nem működik a szmogtakaró alatt, este, esőben és olyan helyeken, ahol túlnyomó többségben a rajtaütéseket végezzük?

– Pontosan.

– Akkor nagyjából kilőttük az összes helyet, ahol hasznát vehetnénk.

– Nem egészen – mondta Róbert, és elindította a drónokat. Az MK felemelkedett, majd kicsivel utána követte a nagyobb testvére. Fel sem nézve folytatta: – Emlékszel Nanára?

– Ki ne emlékezne rá. Formás lábak, kerek popsi, vadító szemek.

– Azaz.

– Eltűnt, mint a kámfor, pedig nála lehetett a legfinomabb kávét kapni.

– Ha te mondod. Én a csaj miatt jártam oda, ahogy a többiek is. Jó volt ránézni.

– Felcsigáztál.

– Nézd! – tolta Tamás orra elé az alkari kijelzőt.

A végeláthatatlanul elterülő szmogtengerből felhőkarcolók, akár világítótornyok a szárazföldön, emelkedtek ki. Rohamos tempóban közeledtek az egyik felé. Emelkedni kezdtek, majd ahogy a perem felett átlendültek, Nanát pillantották meg a maga teljes meztelen valójában. Az épület tetején kialakított feszített víztükrös medence szélén feküdt, és élvezte a napsütést. Lélegzetvisszafojtva figyelték a lány mellkasának lágy emelkedését. Elmerültek a formák tökéletességében.

– Vidd közelebb! – súgta Tamás, mint aki fél, hogy meghallják.

Róbert közelebb lebegtette a drónt, ami akár egy pillangó imbolygott az áramlatokban. Nana helyezkedni kezdett. Tamás hangosan nyelt egyet.

– Széttette a lábát – ejtette a szavakat vágyakozva.

– Látom. Két hete erre várok.

– Akkor? Kukkantsuk meg!

– Azon vagyok.

– Közelebb!

– Kizárt!

– Vidd közelebb azt a szart!

– Eszem ágában sincs.

– Erre vártál. Most itt van. Csináld!

– Ha tönkremegy…

Nana nemes egyszerűséggel, ahogy egy legyet szokás, félrecsapta a parányi szerkezetet, ami pörögve hullott a tetőre. Róbert számba vette felelősségre vonását, lefokozását, és hogy hány havi fizetésébe fog kerülni ez a jelentéktelen mozdulat, amikor visszajött a kép. Amilyen gyorsan csak tudta, aktiválta a vészhelyzeti visszatérést. Már kezdett megnyugodni, amikor elsötétedett a kijelző.

– Mi a…

Róbert közelebb vitte a másik drónt. Látták, ahogy Nana berohant a balkonajtón a lakásba, majd kisvártatva egy férfivel tért vissza. A lány a padlón heverő ruhára mutatott. A férfi odalépett, felemelte, majd megrázta. Az MK aláhullott, akár egy falevél, majd amint napfény érte, életre kelt, és a programjának engedelmeskedve átlendült a tető peremén.

– Csak egy lepke – mondta a férfi.

Róbert visszaparancsolta a nagyobbik drónt is. Átváltott a hányattatott sorsú MK képére. Ránézésre semmi baja nem lett. Eddig jutott, amikor landolt Tamás tenyerében.

– Ezt majdnem beszoptuk! – nézte Róbert az apró szerkezetet.

– De mégsem. Felvetted? – kérdezte felélénkülve Tamás.

Róbert megrázta a fejét.

– Azt akarod mondani, hogy nem nézhetjük meg a… – Tamás láthatóan majdnem felrobbant dühében.

– Ez van. Inkább örülj, hogy egyben van!

– Felemelő érzés – vetette oda.

– Legyen elég, hogy láthattad meztelenül.

– Végül is…

– Vigyük vissza – tápászkodott fel Róbert.

– Vigyük – indult Tamás Róbert után. Alig léptek párat, amikor megtorpant, és megszólalt:

– Te, holnap is kijöhetnénk tesztelni!

Írta: S.J.Sednol

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: rajtaütés

Egy átlagos nap a pokolban – olvasta Róbert az alkarjára szíjazott terminálon társa, Tamás üzenetét.

Az – pötyögte vissza, majd hozzátette: Számoljuk fel!

Tamás a közeli kuka mögött megbújva elővette pisztolyát, halkan csőre töltötte, másik markába egy gránátot vett, és kibiztosította. Róbertre nézett, és biccentett.

Róbert a terminálján menüket nyitott meg, parancsokat futtatott le, koordinátákat osztott meg a drónok közt, amik ellenvetés nélkül teljesítették kiszabott feladatukat. Amint végzett, Tamás felé fordult, és némán mutató és középső ujjával a szeme felé bökött, majd az épületre. A fejük tetején pihenő vizort egyszerre húzták a szemük elé, egyetlen szabad bőrfelületük sem maradt. Testüket talpig fekete páncélzat borította. Róbert elővette pisztolyát, és élesítette.

A drónok hang nélkül szelték a levegőt. Tenyérnyinél alig voltak nagyobbak. Az utolsó métereken tovább gyorsítottak, majd szemmel követhetetlen sebességgel összegömbölyödtek, és kerámiaburkolatuknak köszönhetően, akár egy kilőtt ágyúgolyó, átszakították az ablaküveget. Odabent szétnyíltak, és a mennyezetre, a padlóra és a falakra tapadtak. Idegrendszert és szemet nem kímélő éles, rendszertelen felvillanásokkal életre keltek. Ezzel egy időben tébolyult, kétségbeesett kiáltások csendültek, majd lövések dördültek.

Róberték nem rohantak be automatikusan, megvárták, míg odabent elhallgattak a fegyverek. A drónok vízorra közvetített képeinek köszönhetően tudták ellenfeleik pontos számát és helyzetét. Az egyikük láthatóan menekülni akart.

Róbert felpattant, átlőtte az ajtót, majd berúgta; a túloldalt éppen a padló felé hulló élettelen test oldalra csapódott. Róbert a fegyverét maga előtt tartva benyomult a helyiségbe. A vizorok kizárták a pulzáló fényt, mintha nem is lenne. Róbert lőtt egyet jobbra, aztán balra egy-egy újabb holtat termelve.

Tamás belépett, és a felborított asztal mögött kuporgókra hajította a sokkológránátot, akik az egészből csupán a végeredményt érzékelték. Izmaik kontrollálhatatlanul görcsbe rándultak, nyöszörgésüket fogaik csikorgása nyomta el. Róbert nem törődött Tamással, átlőtt egy szekrényt. Az áldozat tartása a pillanat tört része alatt a gerincvelő folytonosságával egyszerre szűnt meg – élettelenül rogyott a padlóra.

Tamás körbetekintett, tartása ellazult. Róbert az asztal mögött vonaglókhoz lépett. Kettőt gondolkodás nélkül agyon lőtt, míg az utolsót térden és könyökön.

– Soha sem fogom megszokni – nyugtázta Tamás a dördüléseket.

– Nem kellenek.

– Akkor is.

– Gondolj arra, hogy ezek már nem fognak egy következő bevetésen hátba lőni. De ezt már párszor megbeszéltük. Ha nem tetszik, ne nézz oda.

– És még panaszkodnak a túlnépesedés ellen.

– Csak azért, mert finnyásak. Amúgy, ha nem álltak volna dílernek – intett a pisztollyal a halottak felé –, élhetnének. De hogy megnyugodjon a lelked, biztosra veszem, hogy túl vannak a szaporodáson. Minél egyszerűbbek, annál többször. Kapcsold ki ezt a szart!

Tamás a terminálján leállította a sokkolást, ennek ellenére az utolsó élő fájdalmas nyöszörgése nem hagyott alább. Róbert visszavonulásra utasította a drónokat, a pulzálás abbamaradt.

– Hogy vagy, kisbarátom? – guggolt le Róbert a vizort a feje búbjára húzva.

A férfi rángatózása erősödött, szája szélén kihabzott a nyála.

– Ez kész! – állt fel Róbert.

– Gyilkos ez a cucc – intett Tamás az utolsó kirepülő drón után. – Már várom, mikor szerzik be ők is a vizorokat ellene.

– Többek közt ezért sem hagyok tanúkat.

– Biztos akad, aki súg nekik.

– A központjukba nem is sétálnék be szívesen, de ezek kispályások ehhez.

A férfi önkéntelen rángásai egyre erőteljesebbek lettek.

– Ahogy elnézem, ettől sem tudunk meg semmit.

– Ha nem öltél volna meg mindenkit…

– Nem félek, biztos vagyok benne, hogy holnap lesz lehetőségünk egy másikat kikérdezni. Azonnal betömik a kialakult réseket. Nem hagynak piaci rést.

Róbert eltette a fegyverét.

– Akkor holnap – mondta Tamás, sóhajtott egyet, és lelőtte a férfit.

Írta: S.J.Sednol

Ajándék

Imre unottan nyúlt botjával a napfény híján folyton nyirkos aszfalton heverő flakonért. Meghúzta a ravaszt, a bot alsó két nyúlványa megfogta a szemetet. Tizenöt éve végezte ezt a munkát a szmogtakaró árnyékában, de még mindig nem jött rá, hogy mi értelme felszedni az elhajigált csomagolásokat, flakonokat vagy üveget. Egyet azonban biztosan tudott, a vigalmi negyed ezen szeglete sem kerülheti el a végzetét, csupán idő kérdése, mikor válik leprateleppé, mint a többi fokozatosan elnéptelenedő rész. Mivel nem azért kapta havi kevéske fizetését, hogy kérdéseket tegyen fel, csendben tette a dolgát.

Kicsit messzebbről a sikátorok felől zörejt hallott, kétsége sem fért hozzá, drogosok csapták. Nehéz szívvel gondolt rá, hogy negyed éve azokat az utcákat még kollégája és egyben szomszédja, Csaba takarította.

A szmogövben eltöltött idő évtizedeket falt fel az életükből. Csaba két hónapja vért köhögött fel, majd alig pár nap leforgása alatt meghalt. Az orvos azt mondta, hogy a lakóhelyükön uralkodó, éveken át belélegzett szmog megtette a hatását. Ez részben igaz is volt, de Imre jól tudta, hogy a negyed szélén, ahol dolgoztak, legalább annyi káros hatás érte őket, mint a szmogövben található lakásaikban. Mivel senkit sem küldtek Csaba helyére, aki rendet tartott volna, két hete megjelentek az első, zombinak nevezett drogosok. Étel és még eladható javak után kutatva feltúrták a kukákat, aztán zaklatni kezdték a járókelőket. Szaguk és a bőrük alól előtűnő csontjaik viszolygást keltettek az emberekben. Imre hiába kérte az áthelyezését életveszélyre hivatkozva, azt a választ kapta, vagy ez, vagy a munkanélküliség.

Sűrűn eszébe jutott ez a beszélgetés, ami csak tovább fokozta kilátástalanságát. Pihenés közben gyakran nézte a kukázó elkárhozottakat, akik az élvezetért a húsukkal fizettek. A szer kérlelhetetlenül hántolta le csontjaikról a lágy szöveteket. Egyikben-másikban régi ismerőst vélt felfedezni, de eszébe sem jutott odamenni – az éhség kiszámíthatatlanná tette őket. Méltán rászolgáltak a horrorfilmekből vett névre. Foggal és körömmel bárkinek nekiestek, és addig tépték, míg pislákoló tudatuk másra nem késztette őket. Bár ez csak a végső stádiumban szenvedőkre volt jellemző. A lejtőn lefelé tartók csak fosztogattak, igaz, nem érdekelte őket, hogy életben marad-e az áldozatuk vagy sem. A delíriumért bármit megtettek.

Egyedül nevelte a fiát. Minden hónapban félretette a fizetése tizedét, hogy ajándékot tudjon venni ifjabb Imi születésnapjára. Persze nem nagy dolgot, a fiúnak rendre be kellett érnie valami iskolai holmival vagy ruhával. Ugyan szűkösen jöttek ki a pénzből, de a sok kicsi egy év alatt szépen összeadódott. Nemrég cipőt vásárolt belőle, mert amit Imi hordott, már elől-hátul szellőzött. Gondosan eldugta szobányi lakásuk egyetlen szekrényének tetején, ahol a fiú nem érhette el. Ő volt az egyetlen, aki még tartotta benne a lelket. Bár félt tőle, fia jobb életre vágyik, mégis remélte, hogy értékeli azt a keveset, amit megad neki.

Egy öltönyös viharzott el mellette bizonytalan léptekkel. Nem tudta elképzelni, miként keveredett oda, hiszen a középosztálybeliek nem sűrűn mutatkoztak a sikátorok környékén. Mit meg nem adott volna, ha annyit kereshetne, mint egy irodai dolgozó vagy egy ügynök. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy nem minden a pénz...

Elnézett a férfi után. Megcsóválta a fejét, a szavak akaratlanul tódultak a szájára:

– Ó, dehogynem! Kit akarok becsapni? Mégis, mi más számítana?!

Ha valóban nem számítana, vajon miért akarna mindenki a felső ezer közé kerülni? Miért irigykednek rájuk? Miért forgatják gyilkos tekintetüket a műsorokon, melyekben szerepelnek? Nem értette, miért áltatja magát, amikor még a középosztálybeliek orrszűrőjét is irigykedve nézte. Hiába vágyódott rá, nem engedhették meg maguknak.

Az öltönyös megtorpant, zavartan jobbra-balra tekintett, mordult egyet, majd imbolyogva visszaindult. Imre védekezőn felemelte a botot, de amikor meglátta, hogy a kinézetre tanársegédnek vagy biztosítási ügynöknek gondolt férfi csak egy húszas évei elején járó srác, leengedte.

– Jól vagy, öreg? – kérdezte a férfi bambán mosolyogva.

– Megvagyok, és maga?

Rühellte, hogy meg kellett adnia a tiszteletet az ilyen kis tenyérbe mászó taknyosoknak, akik beleszülettek a jóba. Azonban a hozzá hasonlók gyakran kecsegtettek némi könyöradománnyal – nemegyszer dobtak neki aprót, ami igen jól jött.

– Bebasztam kicsit – vigyorgott a férfi. – Neked is azt kéne, öreg. Ahogy látom, rád férne – mondta kissé gúnyosan, aztán továbbtántorgott.

Rohadt sóher – pufogott magában Imre. A férfi megállt, ő pedig eltűnődött, vajon hangosan kimondta-e, amit gondolt?

A férfi megfordult, és fintorgott egyet. Imre látta rajta, hogy ez nem a személyének, hanem sokkal inkább önkívület közeli állapotának szólt. Undorodott tőle, és az érzés egyre növekedett, ahogy a vörös haj alatt megbújó pattanásos arc rángásait figyelte. A férfi botorkálva megindult felé, Imre hátralépett.

– Ne jöjjön közelebb! – mondta, és maga elé kapta a botját.

A férfi tett még két lépést, aztán megbotlott. Sikerült megkapaszkodnia Imrében, aki az émelyítő lehelet ellenére megtartotta, de azonnal elengedte, amikor meghallotta az öklendezést. A hányás sugárban tőrt ki a férfiból. Amikor már úgy tűnt, végzett, folytatta. Térdre rogyva tapogatózott maga körül, megragadta a keze ügyébe kerülő szemeteszsákot, és beleokádta, ami még megmaradt benne.

Imre arcizmai megfeszültek, keze ökölbe szorult. Ütésre emelte a pálcát, de gyorsan letett róla. E nélkül is elég kilátástalan volt a helyzete, hát ha még lebukik, és börtönbe zárják. Még ha csak néhány hónapot kapna is vagy maximum fél évet hála a törvénymódosításoknak, nem engedhette meg magának. Imi addigra egész biztos éhen halna.

A Távolban meglátott két lecsúszottat. Gondolt egyet, és a bottal megkocogtatta a villanyoszlopot meg a táblákat.

– Te meg mi a fenét csinálsz, öreg? Nem segítenél inkább?

Imre hörgést hallott maga mögül. Leguggolt a férfihoz, megragadta a fejét, és egy határozott mozdulattal kirántotta az orrszűrőt. A szétfröccsenő vér és a keserves nyüszítés megrémítette, de azzal nyugtatta magát, ennyi jár neki. A férfi, könnyeitől vakon Imre felé nyúlt, de ő könnyűszerrel odébb lépett. Az orrszűrő állapotát mérte fel, amikor kezek ragadták meg a férfit, aki láthatóan fel sem fogta, hogy azok nem a bántalmazójához tartoztak.

Imre figyelte, ahogy rángatják róla a ruhát. Már bánta, hogy nem maradt elég ideje a pénztárca megszerzésére. A férfi ütött vágott, de nem volt abban az állapotban, hogy megvédje magát. A kezek megállíthatatlanul tépték a ruhákat, aztán belemartak a bőrbe, vér buggyant elő. Imre eddig bírta, elviharzott a helyszínről, és meg sem állt a legközelebbi telefonig. Átgondolta, mit fog mondani, és közben önkéntelenül elvigyorodott. Szabad kezével a zsebébe nyúlt, és kitapintotta az orrszűrőt. Amint kapcsolták, jelentette az esetet a rendőrségnek. Azt mondta, hogy csak szemtanúja volt a támadásnak, de nem tudott már közbeavatkozni. Ezután felhívta a munkáltatóját, hogy beszámoljon róla, mennyire veszélyes a körzete, és ha ezek után nem teszik új helyre, akkor jogi útra tereli a dolgot. Egy próbát megér, gondolta.

Hazafelé menet úgy érezte, hogy végre elkezdődött valami. Hogy egy parányit jobb irányba mozdult az élete, az életük. A háztömbbe lépve a lift látványa kiszakította ábrándjaiból, hiszen még a használatára sem volt pénze. Keserű szájízzel indult a tizenharmadik emeletre a lépcsőházban. Az utolsó fordulóban már alig kapott levegőt. Szorított a mellkasa. Az ajtónak tántorodott. A látása elhomályosodott. Próbált egyenletesen lélegezni. Egy perc sem telt bele, és majdnem a réginek érezte magát. Benyitott a lakásba, a falról felhajtható asztalon meglátta a felbontott cipős dobozt. Mosolyogva lépett a csaphoz. Elővette az orrszűrőt, és tisztítani kezdte.

– Apa! – rikkantott Imi a lakásajtón belépve. – Hamarabb elengedtek?

– Szerencsém volt – felelte Imre, kezét a háta mögé rejtette –, de a születésnapodon egyébként is igyekeztem volna. Látom, megtaláltad az ajándékodat.

– Köszönöm, apuci. Meg is mutattam Csabinak.

– Szívesen. De van itt még valami. – Azzal Imre megmutatta az orrszűrőt.

– Ez… ez igazi?! – hüledezett a fiú.

– Az ám!

– Megfoghatom?

– Persze. A tiéd.

Ahogy Imre odaadta az orrszűrőt, fia elfehéredett.

– Apa?!

– Igen, mi a baj?

– Az orrod!

Imre az orrához kapott, és rezignáltan konstatálta az ujján pirosló vért. – Semmi baj – mondta reflexszerűen –, jól vagyok. Jól va…

Köhögni kezdett, és térdre rogyott. A roham nem csillapodott, mellkasában a szorítás egyre erősödött, aztán vér buggyant ki a száján.

Írta: K.N.Alfredo

Csöves

A főutca nedves aszfaltja csillogott az utat határoló sötétszürke falak közt. A város felett függő szmogtakarón keresztül meglátni a csillagok és a hold fényét legalább annyira esélytelen volt, mint a napét. A jelenség olyannyira hozzá tartozott a város látképéhez és múltjához, hogy annak pontos keletkezéséről már történészek vitatkoztak. Gábor sem volt ezzel másként.

Nagy ritkán, amikor lelátogatott a kocsmába, az életüket siratók közt sűrűn előkerült a téma. Idővel ez vált nyomoruk jelképévé. Mindenkinek akadt egy elmélete az eltávolítására, hogy ne csak a huszadik emelet felett és a városon kívül lakó tehetősebbek élvezhessék a nap és a csillagok valódi fényét; a tiszta levegőt már meg sem említették. Gábornak azonban ez volt a legkisebb gondja.

A maga harminchét esztendőjével, két egymástól teljesen eltérő diplomájával, a hozzájuk tartozó gyakorlattal, és a számtalan megrovóval, amiket kivételesen rossz természetének köszönhetett, már több mint másfél hete munkanélküli volt. Szülei, amíg éltek, barátai és ismerősei mindhiába szajkózták neki, hogy mit sem ér a kimagasló szakértelme, ha folyton összetűzésbe kerül a vezetőséggel.

Gábor a különböző megaláztatásokat jól viselte, még csak a száját sem húzta el, de azt nem tűrte, ha hülyének nézték. Egyszerűen felidegesítette, és nem tudta visszafogni magát. Ez nem valami furcsa, légből kapott hóbort volt a részéről, hanem a józan észt félresöprő késztetés. Azonban az élet úgy hozta, hogy nálánál alkalmatlanabbak adták ki a munkát. Hozzá nem értésük mérgezőbb volt, mint maga a feladat.

Egy pocsolyába lépett, átnedvesedett a zoknija. Szitkozódott egy sort, de nem állt meg. A kora esti óra ellenére alig páran lézengtek az utcán. Többnyire megfáradt munkások bandukoltak hazafelé.

Irigyelte őket. Na, nem azért, mert volt hol megkeresniük a napi betevőt, hanem mert meg tudtak hunyászkodni.

Módszerüket próbálta már ezerszer. Kínjában nézett félre, gondolt másra, sőt egyszer még százig is elszámolt, de rá eggyel hangot adott nemtetszésének, vesztére. Haragja csak verbális sértésekre korlátozódott, soha senkit nem ütött meg. Ha úgy tűnt, hogy elkerülhetetlenné válik a fájdalmas testi kontaktus, akkor mindig elszaladt.

Helyzetéből adódóan a bankok már szóba sem álltak vele, míg az uzsorások, mint Csöves Csabi, a vigalmi negyed drogosoktól hemzsegő peremkerületének keresztapja tárt karokkal várta – főleg, ha az esedékes részlettel, ne adj Isten a tartozás teljes összegével folyamodott elé.

Gábor azonban további haladékot akart. Nem látott rá túl nagy esélyt, de jobbnak találta megpróbálni, mint bujdosni a behajtók elől. Hiába futott gyorsan, egy leadott lövés elől ő sem inalhatott el. A határidő lejártáig maradt még néhány órája, úgy döntött, hogy tesz egy próbát, mielőtt valami meggondolatlanságra szánná magát.

A drogosok lakta rész látványában nem sokban különbözött a többi városrésztől, ugyanolyan piszkosszürke épületek alkották, csupán a húgy és a szar áporodott, ammóniás szaga figyelmeztette a gyanútlan járókelőt a veszélyre. Ez általában elegendőnek bizonyult, hogy az emberek visszaforduljanak vagy más felé vegyék az irányt, de Gábor ment tovább, bár minden idegszála tiltakozott ellene.

Lépésről lépésre korholta magát természete miatt. Akadtak reggelek, amikor ébredéskor megfogadta, változtat, de pár órával később minden visszahuppant az eredeti kerékvágásba. Dolgozott, vitatkozott, kirúgták. Legutóbb egy büfében segédkezett, hogy legalább ételhez jusson. Szeretett enni és kísérletezni. Addig-addig öntögette, kevergette a szószokat, míg egy teljesen új, ízletes öntetet nem kapott. Akik kóstolták, a csodájára jártak, és mindenfelé elmesélték. Egyre többen látogatták a kis büfét. A főnök kérdésére, hogy kinek köszönheti a fellendülést, a csoportvezetője aratta le a babérokért járó pár egységet. Gábor ezt nem tudta megállni. Szó szót követett, de nem hittek neki, és távoznia kellett.

A szagok egyre jobban birtokba vették az orrát. A látogatások alatt napokra megülték a nyálkahártyáját, és annak a kevéske ételnek is szar szagot kölcsönöztek, amihez nagy nehezen hozzájutott. Kitapogatta az orrszűrőit. Sötétbarna színéből úgy ítélte meg, hogy pár napot még kibírnának, de ha használná, biztosan elutasítaná Csöves. Ne költsön luxuscikkekre az olyan, akinek nincs pénze.

Baloldalról csoszogásra figyelt fel. Nem kellett látnia, hogy tudja, egy szerencsétlen, végső stádiumos drogos közelít felé a maga kimért lépteivel – a rothadó hús semmivel össze nem téveszthető bűze kétséget sem hagyott felőle. Így sem tudott rendesen aludni, hát még, ha meglátná a foszlott szélű, zöld hús alól kikandikáló szürke csontokat, esetleg a lüktető sebből lakmározó fehér nyüveket. Azt már nem. Köszönte, nem kért belőle. Arra jutott, ha valamilyen isteni csoda folytán sikerülne megélnie a reggelt, akkor elhúzza a csíkot a városból. Pár száz kilométerrel távolabb talán kaphat munkát. Az is eszébe jutott, hogy maga a hely az, ami kihozza belőle az állatot. De ahhoz, hogy bizonyosságot szerezzen, haladékra és pénzre volt szüksége. Na, nem sokra, csak éppen egy távolsági buszjegy árára.

Elhaladt pár ázott papírdoboz mellett, az egyikből patkányok rohantak szét. A gyér világítás ellenére is tisztán látta a felpüffedt hullát. Megszaporázta lépteit. Mihamarabb túl akart lenni a találkozáson. A dobozok takarásába pihegő élőholtakat elnézve azt sem bánta, ha lelövik. Az élve elrohadásnál még azt is kegyesebb halálnak találta. Nem tudta megérteni, mi viszi az embereket arra, hogy a tények tudatában is a szerhez nyúljanak.

Az utóbbi években eléggé megkínozta az élet, amit természetesen önmagának köszönhetett, mégsem merült fel benne egyszer sem, hogy pancsolt élvezettel árassza el a tudatát, ami aztán alattomosan felzabálja a testét, míg csak egy zombi maradna belőle. A nehezen megkeresett pénzén inkább ételt, mint boldogságot vett.

– Megállj! – kiáltott valaki rá a távolból, amikor befordult az ismerős, homályba vesző sikátorba.

Megtorpant. Már vagy huszadjára hallotta a felszólítást, de eddig még nem sikerült beazonosítania a forrását. Ha jobban belegondolt, mintha mindig máshonnan eredt volna. Kiszolgáltatottabbnak érezte magát, mint az eddigi munkahelyein.

– Mit akarsz? – hallatszott a feje feletti sötétségből.

– Csöveshez jöttem, pénzügyben – kiáltotta.

– Talán Csöves úrhoz – hangzott átlósan előle.

Gábor kis híján elengedett egy cümmögést.

– Csöves úrhoz jöttem – mondta. – Már vár rám.

– Haladj tovább! – harsant mögötte. – Csak semmi hirtelen mozdulat.

– Ismerem a szabályokat – suttogta Gábor, és megindult előre.

Szíve szerint szembe nézett volna kísérőjével, de nem akarta, hogy ezen múljon az esélye a lelépésre. Az új élet lehetőségét méterről méterre sürgetőbbnek érezte. Nem tartotta magát hívőnek, nagyanyja mindössze egyszer vitte el misére, de úgy gondolta, percek múlva kiderül egy, az egyház létezésével egy idős kérdés: létezik-e Isten? Ha tudott volna imádkozni…

Fel sem tűnt neki, hogy megérkezett. Hirtelen kitárult előtte a jól ismert ajtó. Ahogy belépett, vakító fény gyúlt.

– Fordulj! – parancsolta valaki.

Gábornak eszébe sem jutott ellenkezni. Tette, amit követeltek tőle. Végigtapogatták a karját, a lábát és a felsőtestét, majd a nyakába kötötték a kutyáknál használatos sokkoló-nyakörvet. Először még tetszett neki az alaposságuk, most zavarónak találta, fojtogatta.

– Csak semmi meggondolatlanság! Fogtad?

Gábor felemelte tekintetét. A gorillának is beillő férfit sokadjára látta, de ő mégis úgy végezte a dolgát, mintha csak először találkoztak volna. Gábor bólintott.

– Eredj! – nyitott ajtót a férfi, és belökte Gábort.

Gábor nyugtalansága tovább fokozódott az ajtó csapódása hallatán. Minden egyes alkalommal meglepődött az épületen kívül uralkodó enyészet és a benne helyet foglaló, pazarul berendezett szoba kontrasztján. Oldalt polcok roskadoztak a könyvek súlya alatt. Már egy is közülük megszüntette volna a gondjait. Persze tudta ő, hogy erre esélye sem lenne, és nem a nyakára csatolt sokkoló miatt. A négy sarokban egy-egy felfegyverzett férfi ült, akik érkezésekor felálltak. A szemközti fal előtt helyet foglaló íróasztal mögül Csöves intett az embereinek, mire azok visszaültek, de egyetlen pillanatra sem vették le róla a tekintetüket.

– Jer! – intette magához Csöves.

Gábor tétován előrelépett, és megállt az íróasztal előtt.

– Csüccs!

Engedelmeskedett.

– Remélem, hoztál nekem valamit!

Gábor alig láthatóan megrázta a fejét. Tekintetét egy pillanatra sem szakította el a fehér márványpadlóról.

– Akkor?

Gábor a kezét tördelte. Meg sem hallotta az utolsó szavakat. Szüntelen azon járt az agya, hogyan tálalja a rossz hírt. Fel sem tűnt neki, hogy már megtette.

– Na, mi van? Megkukultál?

– Kaphatnék még egy kis haladékot, és ha volna egy ötvenese számomra… – bukott ki belőle alig hallhatóan.

– Haladékot? Pénzt? – ismételte. Szünetet tartott.

Gábor bizonytalansága a csend hosszával egyenes arányban növekedett. Nem bírta tovább, és az uzsorásra emelte a tekintetét.

– Hányadszor is a hónapban? – érdeklődött Csöves, aztán választ nem várva nyomkodni kezdte a billentyűzetet. – Á, meg is van. Negyedjére. – Sóhajtott.

– Csupán egyetlen napot és némi pénzt kérek – törte meg a csendet Gábor. – Láthatja, nem iszom, nem drogozom, még csak lottózni sem szoktam. Megszorultam – mondta, és a kezére nézett.

– Ezt magam is tudom. Mi másért jönne a fajtád? Itt csupán az a kérdés, hogy miért adnék további engedményeket, a pénzemről nem is beszélve? Talán irgalmas szamaritánusnak nézek ki?

Gábor megrázta a fejét.

– Lássuk csak. – A billentyűzet hangosan kopogott Csöves vaskos ujjai alatt. – Hmm. Tíz felvétel, tizenkilenc törlesztés. Eddig az összeg közel kétszeresét fizetted vissza, és még további négyszerese vár rád.

– És ki is fizetem, csak még egyszer, utoljára – bátorodott fel a szavak hallatán Gábor. Ha Csöves foglalkozott az ügyével, látott reményt.

– Tudod – emelte tekintetét Gáborra –, azt mondják, hogy a kapzsi embereket végül utoléri a végzetük. Azaz, aki sokat markol, keveset fog. Jó magam a sok kicsi, sokra megy elvét követem. Mint látod – mutatott körbe –, működik.

– Példátlanul – helyeselt Gábor.

– De!

Gáborban megfagyott a vér.

– Akadnak üzletek, amik megérik a fáradtságot, a kockázatot, és akadnak olyanok, amik nem. Tanult ember vagy, gondolom, megérted.

Gábor éppen nyelt volna, amikor fájdalom hasított a nyakába. Érezte, ahogyan átvágott torkából kibuggyanó vére végigcsorog a mellkasán. Hiába próbált levegőt venni, csak gurgulázásra futotta. Az élet lüktetésenként távozott belőle. Látása elhomályosult, de még levonta a végső következtetést:

Nincs Isten.

Írta: S.J.Sednol

Új rend

Amióta az ember kiemelkedett az állatok sorából, azóta próbálta mindennek meghatározni az árát. Eleinte cserékkel tartották fenn a kereskedelmet – ami az egyiknek felesleges, az a másiknak hasznos volt –, aztán ezt felváltotta a pénz, és egyre nagyobb jelentőséghez jutott. Végül, ha maradtak is aprócska szigetek, melyek dacoltak az új gazdasági formával, a kapitalizmus megvetette a lábát, és gyökeret eresztett. Akadtak, akik az elején jelezték, hogy gondok lesznek, de mire az emberek észbe kaptak, már nem lehetett, mit tenni.

Az új rendszer cserjéje időközben diófává erősödött, és mélyen, kiszakíthatatlanul gyökeret vert a világban. Az árnyékában élők két kézzel gyűjtötték a termést. A nemtörődömök évről évre felélték a felhalmozott javaikat, de akadtak, akik takarékosan, a legrosszabbra számítva csak csipegették – jobban szerettek hozzátenni, mint elvenni belőle. A kapzsiság észrevétlenül fertőzte meg lelküket. Minél többet birtokoltak, annál többet akartak.

Később jött a korszakalkotó gondolat, és a tartalékokból visszacsepegtettek a pórul jártaknak, így ösztönözve őket a még keményebb munkára és hűségre. Az egész mögött egy elv ált:

Mégis, milyen kutya harapna a gazdája kezébe?

Amennyiben valamelyik eltévelyedett lélek mégis odakapott, a többiek azonnal kirekesztették.

Azonban ahogyan az lenni szokott, semmi sem tartott örökké. Felhők gyűltek a fa fölé, és napfény híján a termés megtizedelődött, de a gazdák nem érték be kevesebbel.

Az új helyzet, új válaszokat kívánt. Az addig hűséges jószágok érdekcsoportokba tömörültek, és követelődzni kezdtek. A fokozódó nyomás hatására a gazdák engedtek, de nem adták fel. A múltat hívták segítségül. Ami egyszer működött, azt kár lett volna elkótyavetyélni, így a vagyonukat nem kímélve magukhoz édesgették a megválasztott vezetőket, akik megrészegülve a jóléttől engedelmeskedtek. Rövidlátásuk ékes bizonyítékaként úgy érezték, számítanak. Ahogy az már egyszer megtörtént, őket is megfertőzte a kapzsiság.

A gazdák a megfelelő pillanatban megvonták tőlük a további támogatásokat, és figyeltek. Az éhen maradtak egy ideig értetlenül bámultak, majd engedelmeskedtek gyomruk sürgető szavának, és védenceik kárára pótolták kieséseiket. Csalfaságukra – hála a gazdák leleményének és odafigyelésének – hamar fény derült. Akik egykor megválasztották őket, hirtelen ellenük fordultak, és az életükre törtek. Bizalmuk megkopott, csalódottságukban nem ültettek a helyükre senkit.

A régi gazdák újult erővel estek alattvalóiknak, immáron egy letisztultabb, tökéletesebb tervvel, és addig sanyargatták őket, míg csupán annyi erejük marad, amivel a munkájukat el tudták végezni. Így vegetáltak tovább. Az urak gazdagodtak, a többiek szegényedtek. Néha egy-két elszabadult kopó ugatott kicsit, de ahogy éhezni kezdtek, elhallgattak.

Idővel az elkeseredettség és a kiábrándultság eltorzította egyesek értékrendjét. Nem átallottak lopni, rabolni. Ellenük tűzzel, vassal küzdöttek, eredménytelenül. Minél élesebbé vált a csoportok közt húzódó határvonal, annál többen vadultak meg, és egy idő után már öltek is, hogy kielégítsék vágyaikat.

A gazdák egy ideig tanácstalanul álltak a jelenség előtt, melynek köszönhetően újra szembekerültek a régi problémával: megcsappantak a bevételek. A vadak elzárása csak tovább apasztotta vagyonukat, így fokozatosan csökkentették annak kiszabható mértékét. Azonban ez nem hozta meg az áhított eredményt. A kieséseket minden áron pótolni akarták, de egy szinten túl már hiába sanyargattak.

Az idő, mint oly sokszor, végül kitermelte a maga megoldását. Sürgető bajukra onnan kaptak választ, ahonnan a legkevésbé számítottak rá. Egy közülük, hatalmától elbódulva ölt. Vagyonát nem kímélve hallgattatta el az ellene acsarkodókat, mit sem törődve a hozzátartozókkal. A módszer, ha hagyott is kívánnivalót maga után, működött, ezzel életre hívott egy új korszakot, ahol a gyilkosságot vétségként kezelték, és csupán büntetést szabtak ki az elkövetőre, ami ha nem is közvetlen, mégis a tehetősebbeket gazdagította. A rendszer kiteljesedett, és a szó legszorosabb értelmében mindennek ára lett, még az életnek is.

Írta: S.J.Sednol