Egy átlagos nap a pokolban – olvasta Róbert az alkarjára szíjazott
terminálon társa, Tamás üzenetét.
Az – pötyögte vissza, majd hozzátette: Számoljuk fel!
Tamás a közeli kuka mögött
megbújva elővette pisztolyát, halkan csőre töltötte, másik markába egy gránátot
vett, és kibiztosította. Róbertre nézett, és biccentett.
Róbert a terminálján menüket
nyitott meg, parancsokat futtatott le, koordinátákat osztott meg a drónok közt,
amik ellenvetés nélkül teljesítették kiszabott feladatukat. Amint végzett,
Tamás felé fordult, és némán mutató és középső ujjával a szeme felé bökött,
majd az épületre. A fejük tetején pihenő vizort egyszerre húzták a szemük elé,
egyetlen szabad bőrfelületük sem maradt. Testüket talpig fekete páncélzat
borította. Róbert elővette pisztolyát, és élesítette.
A drónok hang nélkül szelték a
levegőt. Tenyérnyinél alig voltak nagyobbak. Az utolsó métereken tovább
gyorsítottak, majd szemmel követhetetlen sebességgel összegömbölyödtek, és kerámiaburkolatuknak
köszönhetően, akár egy kilőtt ágyúgolyó, átszakították az ablaküveget. Odabent
szétnyíltak, és a mennyezetre, a padlóra és a falakra tapadtak. Idegrendszert és
szemet nem kímélő éles, rendszertelen felvillanásokkal életre keltek. Ezzel egy
időben tébolyult, kétségbeesett kiáltások csendültek, majd lövések dördültek.
Róberték nem rohantak be
automatikusan, megvárták, míg odabent elhallgattak a fegyverek. A drónok
vízorra közvetített képeinek köszönhetően tudták ellenfeleik pontos számát és
helyzetét. Az egyikük láthatóan menekülni akart.
Róbert felpattant, átlőtte az
ajtót, majd berúgta; a túloldalt éppen a padló felé hulló élettelen test
oldalra csapódott. Róbert a fegyverét maga előtt tartva benyomult a helyiségbe.
A vizorok kizárták a pulzáló fényt, mintha nem is lenne. Róbert lőtt egyet
jobbra, aztán balra egy-egy újabb holtat termelve.
Tamás belépett, és a felborított
asztal mögött kuporgókra hajította a sokkológránátot, akik az egészből csupán
a végeredményt érzékelték. Izmaik kontrollálhatatlanul görcsbe rándultak,
nyöszörgésüket fogaik csikorgása nyomta el. Róbert nem törődött Tamással, átlőtt
egy szekrényt. Az áldozat tartása a pillanat tört része alatt a gerincvelő
folytonosságával egyszerre szűnt meg – élettelenül rogyott a padlóra.
Tamás körbetekintett, tartása
ellazult. Róbert az asztal mögött vonaglókhoz lépett. Kettőt gondolkodás nélkül
agyon lőtt, míg az utolsót térden és könyökön.
– Soha sem fogom megszokni –
nyugtázta Tamás a dördüléseket.
– Nem kellenek.
– Akkor is.
– Gondolj arra, hogy ezek már
nem fognak egy következő bevetésen hátba lőni. De ezt már párszor megbeszéltük.
Ha nem tetszik, ne nézz oda.
– És még panaszkodnak a
túlnépesedés ellen.
– Csak azért, mert finnyásak. Amúgy,
ha nem álltak volna dílernek – intett a pisztollyal a halottak felé –,
élhetnének. De hogy megnyugodjon a lelked, biztosra veszem, hogy túl vannak a
szaporodáson. Minél egyszerűbbek, annál többször. Kapcsold ki ezt a szart!
Tamás a terminálján leállította
a sokkolást, ennek ellenére az utolsó élő fájdalmas nyöszörgése nem hagyott
alább. Róbert visszavonulásra utasította a drónokat, a pulzálás abbamaradt.
– Hogy vagy, kisbarátom? –
guggolt le Róbert a vizort a feje búbjára húzva.
A férfi rángatózása erősödött,
szája szélén kihabzott a nyála.
– Ez kész! – állt fel Róbert.
– Gyilkos ez a cucc – intett Tamás
az utolsó kirepülő drón után. – Már várom, mikor szerzik be ők is a vizorokat
ellene.
– Többek közt ezért sem hagyok
tanúkat.
– Biztos akad, aki súg nekik.
– A központjukba nem is sétálnék
be szívesen, de ezek kispályások ehhez.
A férfi önkéntelen rángásai
egyre erőteljesebbek lettek.
– Ahogy elnézem, ettől sem tudunk
meg semmit.
– Ha nem öltél volna meg
mindenkit…
– Nem félek, biztos vagyok
benne, hogy holnap lesz lehetőségünk egy másikat kikérdezni. Azonnal betömik a
kialakult réseket. Nem hagynak piaci rést.
Róbert eltette a fegyverét.
– Akkor holnap – mondta Tamás,
sóhajtott egyet, és lelőtte a férfit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése