Történetek a különleges erők hétköznapjaiból: túszdráma

– Csak tudnám, miért vezényeltek minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. – Mi közünk nekünk egy túszdrámához?

– Most mit idegeskedsz? – Róbert a kijelzőkön feladatokat osztott a drónoknak. – Ez is csak egy meló.

– Könnyen vagy – szabadult meg egy újabb ruhadarabjától Tamás –, nem neked kell egy szál gatyában bemenned a váltságdíjjal.

– Szóval ez a bajod?!

– Ez. Egy összecsapásban sem döglenék meg szívesen, de ez…

– Nyugi! Vigyázok rád.

– Ha már itt tartunk, miért nem te mész?

– Kétszer akkora vagyok, mint te.

– És? Ez miben befolyásolja a dolgot?

– Meztelenül fenyegetőbben nézek ki. Az a sok izom…

– Akár egy gorilla.

– Megy ez. És nem mellesleg csak én tudom kezelni a kicsinyeimet – érintett meg egy újabb képernyőt.

– Még két ilyen meló, és elmegyek továbbképzésre.

Tamás lehajította a pólóját, egy szál alsógatyában és sportcipőben állt. Róbert teste megremegett.

– Ne merészeld! Tök meztelennek érzem magam.

– Ne rinyálj már, mint a csajok, amikor valaki meglátja őket tenyérnyi alsóban és melltartóban. Bezzeg napozni egy falatnyi bugyiban állnak neki.

– Az más.

– Na, mi van, Timike?

– Ezzel nem segítesz.

– Nem is célom. Mosolyogj!

Mielőtt még Tamás felfoghatta volna a mondat jelentőségét, Róbert készített róla egy fényképet.

– Fel ne merd tenni!

– Későbánat. Megnyugtatásul időzárasan tettem fel. Negyedórán belül megmondom a jelszót, hogy leszedhesd.

Tamás fenyegetőn megrázta a mutatóujját, majd lemondóan legyintett, és kimászott a furgonból. Róbert nézte, ahogy társa bevágta az ajtót. Elmosolyodott, majd minden figyelmét a monitoroknak szentelte.

Tamás egyenesen a parancsnoki autóhoz ment. Hárman beszélgettek, nem vették észre.

– Essünk túl rajta! – szólt oda Tamás.

A két férfi csodálkozva tekintett Tamásra. Az őrnagyasszony, aki a nevével ellentétben sem férjezett, sem idős nem volt, tüzetesen végigmérte. Tamás akaratlanul is nemesebbik szerve elé csúsztatta a kezét. Kínossá váló másodpercekkel később megszólalt:

– Az Isten szerelmére, ne stíröljön már! Csak adják a táskát, hadd menjek a dolgomra.

– Ki mondta magának, hogy gatyában jöjjön? – kérdezte felettese.

– Ró… Rohadj meg! – csóválta a fejét Tamás.

– Hogy mondta?

– Mindegy, nem számít.

Az őrnagy elvette a táskát az egyik férfitól, és átnyújtotta Tamásnak.

– A feladata átadni a csomagot, és biztonságban tudni a túszt. Utána jelentkezik nálam! Megértette?

– Aha.

– Hogyan?

– Igen, asszonyom! – tisztelgett Tamás.

– Ez már sokkal jobb. Leléphet!

Tamás csinált egy szabályos hátraarcot, és az épület felé vette az irányt.

– Hallasz? – szűrte a szavakat a fogai közt. – Hogyne hallanál. Ha visszaérek, véged!

– Ne velem törődj! – érkezett a válasz bal fülébe. – Amúgy feltűnt, hogy bejössz az őrnagynak?

Tamás reflexből aprót biccentett, majd hozzátette:

– Ideges vagyok, nem vak. Kezdjük!

Kinyitotta az ajtót, és belépett az épületbe.

– Menj a nyolcvanadikra!

Tamás beszállt a liftbe, már nyúlt a hátsózsebe felé, amikor felfogta, nincs nála a hitelkártyája, hogy rendezze a viteldíjat.

– Hogy az a…

– Mi van?

– Nem hordok a gatyámban hitelkártyát.

– Akkor szedd a lábad. Ketyeg az óra. A kamerák képe alapján amúgy is rád fér egy kis kocogás.

– Egyre jobban utállak – mondta, felmutatta a középső ujját, átment a lépcsőházba, és elindult felfelé.

– Ha így állunk, nem mondom el, amit megtudtam.

– Úgyis elmondod. Ragaszkodsz hozzám.

– Valamit félreértettél, Timike. De a látható testi hibáid ellenére imádlak.

– Miről beszélsz? Hibátlan a testem.

– A lengő cigire gondoltam a lábad közt. Imponáló lehet valakinek, de tudod, hogy nem vagyok olyan.

– Mondd már!

– Öten vannak. A lépcsőházban két bukósisakos strázsál, a folyosón a liftre két símaszkos figyel, míg az értelmi szerző Kishin-t visel, és el sem mozdul a kislány mellől.

– Misin?

– Kishin, Japán színpadi maszk. Démont ábrázol.

– Miért nem azt mondod?

– Hogy ne halj meg tudatlanul.

– Remek.

– Hol jársz?

– Mintha nem tudnád.

– Akkor itt az ideje, hogy ne beszélj tovább hozzám.

Tamás lépésről lépésre komorabb lett. Már ötemeletenként tette a másik kezébe a táskát. A hetvenhetediken kifújta magát, a baljába vette, és folytatta útját. A hetvenkilencediken kiabálni kezdett:

– Hahó, hallanak? Itt a kézbesítő, meghoztam a csomagot.

Tompa üvöltéseket hallott, majd puffanásokat, és fájdalmas morgást. Feljebb ment. A szemközt felfelé tartó lépcsőfokok találkozásából egy fegyver csöve meredt rá. Megtorpant, és kilépett a lővonalból.

– Fegyvertelen, meztelen vagyok! – kiáltotta.

– Tudom, nem kell kérkedni vele – válaszolta Róbert.

Tamás nem válaszolt.

– Megkukultál?

– Mi történt?

– Ismersz. Menj, és hozd ki a lányt!

Tamás nem mozdult.

– Indulj!

Tamás lépett egyet. Meglátta, hogy a puska gazdátlanul hever. Feljebb két bukósisakos ember rángatózott. Kézfejükhöz vékony huzalokkal két-két drón kapcsolódott. Tamás válla leereszkedett. Felszedte és a hátára vette a két gépfegyvert.

– Mi legyen velük?

– Szerinted, miért te mentél fel?

– Már értem. De mit csináljak velük?

– Nyisd ki a táskát!

Tamás letette, és belenézett.

– Tudod, mire lemegyek, jobb, ha eltűnsz! Végig tudtad.

– Csak bilincseld meg őket! Nem szívesen mondom, de rohamosan fogy az időd. A kép minden elvesztegetett pillanattal közelebb kerül a feltöltéshez.

– Esküszöm, valamit kitalálok ellened. Kapcsold ki a drónokat!

Tamás a korláthoz bilincselte a két embert. Le akarta venni róluk a bukósisakot.

– Ne tökölj annyit, Timike!

– Még hogy Timike – zsörtölődött Tamás. Berontott a folyosóra. Az ott rángatózókat meg és összebilincselte, majd a harmadik tárgyalóban rátalált a lányra és a hétrét görnyedt vezérre, akit biztos, ami biztos alapon három-három drón vett kezelésbe. Nem szívesen lett volna a helyében. A félrecsúszott maszk látni engedte a roppanásig összeszorított fogakat és a fennakadt szemet. Már fújtatásra is alig futotta az erejéből. A lány magzatpózban fekve sírt. Tamás odalépett, és óvatosan megérintette.

– Szia…

– Júlia – segítette ki Róbert.

– …Júlia. Segíteni jöttem, de kérek még tőled egy percet. – Megfordult, és mozgásképtelenné tette a maszkost, bár ezen a téren Róbert jobban állt. Elővett a táskából egy csípőfogót, és visszafordult. A lány összerezzent a szerszám láttán.

– Jaj, ne félj! Csak el akarom vágni a bilincseidet.

A lány továbbra is rémülten nézett rá.

– Tudsz beszélni?

A lány bólintott.

– Tamás vagyok. Ha jól értesültem, téged Júliának hívnak. Neked van a legszebb neved, tudod?

A lány aprót bólintott.

– Sajnálom, hogy így kell látnod. Ruhátlan közvetítővel kérték a váltságdíjat, hogy lássák, nincs nálam fegyver.

Róbert hangosan felnevetett.

– Szóval, Júlia. Sajnálom, hogy így kellett megismerkednünk. Megengeded, hogy elvágjam a bilincseidet?

A lány tétován előrenyújtotta a kezét, Tamás pár óvatos vágással leszedte róla a műanyag pántokat.

– Készen is volnánk. Gyere! – nyújtotta a kezét.

A folyosón egy fegyveres testőrök övezte öltönyös férfi jelent meg. A kislány odaszaladt. A férfi felemelte, és magához ölelte. Hálára sem méltatta Tamást. A fegyveresek összeszedték az elkövetőket, és a liftbe húzták őket.

Tamás egy pillanatig nem lett volna a helyükben. Az a legkevesebb, hogy az elkövetkező napokban a szuszt is kiverik belőlük. A szerencsésebbje még közben meghal. A maradék élete végéig sínylődhet egy gazdagok által fenntartott börtönben, ahol minden egyes napjuk kihívás lesz. Sokat hallott már a helyről, ahogyan mindenki, aki nézte a tévében futó Bekasztlizva című sorozatot. Az őrök és orvosok kényesen ügyeltek a bennlakók életére. Ahogy elnézte az ájult alakokat, az egyikük nő lehetett. Nem kellett volna, de megsajnálta. Róberttal biztosan jobban jártak volna. De ahogy ilyenkor lenni szokott, a családfő személyes sértésnek vette a történteket, és minden pénzt megadott, hogy élve kapja meg az elkövetőket.

Mire észbe kapott, bezárult a lift ajtaja. Magában szitkozódva visszament a tárgyalóba, lehuppant egy székbe, és kinyitott egy kólát. Elégedetten kortyolt egyet.

– Mesélj! – mondta, és ivott.

– Semmi különös. Éhesek, szomjasak voltak. Drónon kérték a szállítást. Küldtem nekik ezt is azt is. A lépcsőházban állókat meg a tetőről leptem meg.

– Mindvégig semmi szükség nem volt rám.

– Te szabadítottad ki a lányt.

– Na, elmész te…

Egy drón lebegett be a nyitott ablakon. Megállapodott Tamás felett, és az ölébe ejtette a mobilját.

– Ez meg?

Tamás feloldotta a billentyűzárat. Saját magával nézett farkasszemet a közösségi oldalon.

– Rohadj meg!

– Ne idegeskedj! Árt a szépségednek.

– De még volt időm.

– Inkább ezzel foglalkozz!

Tamás mobiljára egy üzenet érkezett. Megnyitotta. Egy cím volt benne.

– Ez meg mi?

– Elfelejtetted? Jelenésed van jelentéstételre.

Írta: S.J.Sednol

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: kis híján

Róbert és Tamás egymástól nem túl messze készülődtek a rajtaütésre. A gyártelepeket és feltérképezhető járatrendszereket jobban szerették, mint a sikátorokat határoló épületekbe való behatolást. Pár tartását veszített kartondobozon és néhány ottfelejtett roncson kívül nem akadt búvóhely, ezeket pedig jóindulattal sem tekintették annak. Sok lehetőségük nem lévén, két oldalt a falhoz lapulva álltak. Tamás szokásához híven sokkoló gránátot és pisztolyt szorongatott a kezében és két irányba a sikátort fürkészte, Róbert éppen a drónok feladatát programozta, amikor kijelzője felvijjogott. Felnéztek. Egy ismeretlen drón ereszkedett közéjük.

– Bassza meg! – szakadt ki egyszerre belőlük, és már vetették is hasra magukat, hogy páncélzatuk legvastagabb részét, a hátukat mutassák a várható robbanás felé, ami nem sokáig váratott magára. A detonáció ereje földhöz préselte őket, kiszorította belőlük a levegőt. Az ilyen esetekre is felkészített testpáncéljaiknak köszönhetően nem sérültek meg, ennek ellenére pokolian szédültek és iszonyatosan zúgott a fülük. Róbert áldotta előrelátását, hogy a nem túl kényelmes teljes sisak mellett döntött és nem a vizor mellett. Biztosra vette, hogy ellenkező esetben holtan hevernének. Összeszedte magát.

Egy pillanat alatt nyugtázta, hogy nem esett baja. Sajgó tagjai ellenére felpattant, Tamást kereste, aki hozzá hasonlóan már állt, és fegyverrel a kezében fürkészte a sikátort határoló épületek ablakait.

 Feszültsége némileg oldódott, nem bocsájtotta volna meg magának társa halálát. Egymásra pillantottak, szavak nélkül is tudták, hogy lelepleződtek.

Róbert a termináljára pillantott, a kijelző berepedt, színes csíkok villództak rajta. Gégemikrofonja által közvetített torz szitkait visszhangozta a sikátor, majd intett Tamásnak, hogy visszavonulnak.

Hátukat a falnak vetve indultak visszafelé. Egyikük hátra, a másikuk előre nézett. A sikátor végén egyszerre léptek ki a kétszer szélesebb utcára és fordultak két oldalra. Róbert átmenet nélkül tüzet nyitott, Tamás, amint megbizonyosodott róla, hogy előtte tiszta a terep, társa segítségére sietett.

Elhajította a gránátot, amit az egyik férfi odébb rúgott, ezzel izomszaggató rángásra ítélte hátrébb tartózkodó társát. Minden tudásukat és ügyességüket latba vetették, három-három tárnyi lőszerük bánta, mire kifektették az öt támadójukat. Ezalatt páncélzatuk tucatszor megmentette az életüket, felfogta a lövedékeket, de a becsapódások erejének egy részét továbbította, fájdalmas ütéseket mérve testükre. Akadt egy pillanat, amikor Róbert fején átfutott, hogy veszítettek, de kiképzésük és lélekjelenlétük kimentette őket.

Egyszerre tolták a helyére a második tárat. Nem foglalkozva a marokfegyverrel lövő támadóikkal tüzet nyitottak az egyetlen halálos ellenfélre, egy gépfegyveresre. A férfi testét az övékéhez megszólalásig hasonló vértezet fedte, de ellenben velük az ő fejét csak egy bukósisak védte. Róberték pontosan tudták, hogy a gépfegyverből leadott lövések ellen nem véd a vértezetük, míg a pisztolylövéseknek ellenáll a támadójuké, így az egyetlen gyengébbnek tűnő pontját vették célba, a fejét. A gépfegyver feléjük emelkedő csöve nem ígért sok jót, a torkolattűz nyomán tenyérnyi darabok szakadtak ki az aszfaltból. Róberték első lövései megpattantak a polírozott sisakon, majd az egyik beszakította a szemet takaró plexit. A gépfegyverropogás abbamaradt, támadójuk összecsuklott.

Jó esetben megkönnyebbülve fújták volna ki magukat, de a testüket ért lövedékek fájdalmas ütései további cselekvésre késztették őket. Két oldalra vetődtek, újabb tárat csúsztattak a helyére, majd pár lövést követően elnémultak a fegyverek.

Róbert mellkasa tompán sajgott, lába és karja több helyen bedagadt. Kétsége sem fért hozzá, hogy Tamás is éppen a saját kínjával volt elfoglalva. Legszívesebben leheveredett volna, de további támadásokra számított. Összeszorította a fogát, és feltápászkodott. Megvárta, míg Tamás újratöltött, majd imbolyogva elindult kifektetett támadóik felé.

Nem kellett szólnia Tamásnak, hogy fedezze, ezt mindenkibe belenevelték a kiképzés alatt. Fedezd a társad! Ha mindenki vigyáz a párjára, nagy baj nem történhet. Mindezek mellett több éve társak voltak, álmukból felébresztve is tudták a feladatukat. A testületnél rajtuk kívül csupán három kétszemélyes gyorsreagálású csapat volt. Ők képezték az elitet. Ha kellett, együtt tudtak működni a többiekkel is, de igazán hatékonynak párban bizonyultak. Szellemnek nevezték őket. Észrevétlenül megközelítették a célpontot, és a technika bevonásával egy percen belül végeztek a küldetéssel, majd távoztak.

– Kapcsold ki! – mondta Róbert, amikor a sokkoló gránáttól rángatózó mellé ért.

– Nem tudom – mutatta fel Tamás az alkarjáról lógó törött konzolt.

– Gyönyörű!

Az egyik támadó nyöszörögni kezdett. Róbert odakapta a fejét. A férfi mellkasát ért sérülés nem hagyott kétséget a jövőjéről. Róbert egy pillanatra elgondolkozott, vajon hány fekete foltot köszönhet az illetőnek, aztán lelőtte. Egy másik lövéssel kiiktatta a gránátot, mire a lesokkolt férfi zihálni kezdett, ami köhögésbe csapott át, majd öklendezésbe.

– Van családod? – guggolt mellé Róbert.

A férfi nem válaszolt. Róbert megfogta a nyakát, és megrázta.

– Azt kérdeztem, van családod?

– Van – suttogta a férfi.

– Akkor válaszolj, és élhetsz! Tartogattok még meglepetést?

– Nem – válaszolta elhaló hangon.

Róbert egy ideig a férfi fájdalomtól eltorzult arcát tanulmányozta. Nem tűnt felelős szülőnek, inkább olyannak, aki előrébb valónak tekinti a saját érdekeit, mintsem eltartsa a szeretteit. Na, igen, az a fránya előítélet.

– Nem hiszek neked – csapta vissza a férfi fejét az aszfaltra, majd felegyenesedett, és agyonlőtte; Tamás meg sem rezzent. – Utánam!

Elindultak a négyutcányira parkoló autó felé.

Róbert hiába kereste a megoldást szorult helyzetükre, gondolatai minduntalan visszataláltak a nagy kérdéshez: ki dobhatta fel őket? Tamás többször próbálta megszólítani, párszor rákiabált, de ő nem hallotta. Szüntelen kereste a választ.

– Állj már meg! – üvöltötte el magát Tamás, és Róbert lába mellé lőtt, aki erre megállt. – Mondd, hogy nem akarsz odamenni!

Róbert erre felocsúdott, de nem tudott szabadulni a kínzó kérdéstől.

– Nem akarok! – válaszolta gépiesen.

Tanácstalanul körbetekintett, majd hirtelen ötlettől vezérelve berúgta a közeli bejárati ajtót, és bement. Tamás követte, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a fém kapuzat robusztus zárszerkezete a rúgás erejétől szétrobbant, mintha csak átlőtték volna. Róbert minden emeleten megállt, jobbra-balra nézelődött, akár egy sarokba szorított vad a kiutat keresve szorult helyzetéből. A nyolcadikon találomra vállal berontott egy ajtón. Berángatta Tamást, és becsukta maguk mögött.

– Torlaszold el!

Róbert a kis előszobából belépett a nem sokkal nagyobb szobába. Egy lövés érte a mellkasát. A sarokban kuporgó emberekre kapta a fegyverét, majd némi tétovázást követően széttárta tenyereit, a pisztoly mennyezet felé néző csővel pihent az ujjai közt.

– Nyugalom! – mondta a lehető legkevesebb fenyegetéssel a hangjában, amit a sisak hangszórói eltorzítva adtak vissza. – Tegye le! Nem akarjuk bántani magukat. Csak egy telefon kell.

A fegyveres férfi tétovázott. Róbert újra rájuk fogta a fegyverét, és megszólalt:

– Amennyiben akadályozzák az intézkedést, jogomban áll végezni magukkal. Megjegyzem, okom már lenne rá.

A férfi nem mozdult.

– A Szellemektől vagyunk! – próbálta nyomatékosítani Róbert.

A férfi Róbert lábához hajította a fegyvert.

– Helyes! – Eltette a pisztolyt. – Hol a telefon?

Tamás megállt az átjáróban, és odaszólt Róbertnek.

– Még bajuk lehet belőle.

Róbert a családra pillantott.

– Csak, ha eljár a szájuk.

A család egyként rázta a fejét. Róbert átvette a felé nyújtott telefont.

– Figyelj rájuk! Nem akarok most megdögleni.

Lerángatta a fejéről a sisakot, tárcsázta a központot, és segítséget kért. A diszpécser kérdései a szédülésig dühítették.

– Mérd be! – üvöltötte a készülékbe, majd a lakók felé fordult: – Hol vagyunk?

Elismételte a választ, bontotta a vonalat, majd visszadobta a telefont, és Tamáshoz fordult.

– Ha megtudom, ki köpött, nem teszi zsebre, amit tőlem kap.

– Most az egyszer nem ellenzem.

Róbert, akár a vágóhídi marha, jobbra-balra téblábolt a szobában. Tamás még sohasem látta ilyennek.

– Nyomoréknak érzem magam e nélkül a szar nélkül – emelte fel a vibráló konzolt. – Mintha levágták volna a kezem és kinyomták volna a szemem. Még szerencse, hogy csak az egyiküknél volt gépfegyver, és nem tudott vele lőni.

– Hogyan tovább?

– Várunk.

– Ülj le! – javasolta Tamás. – Talán sikerül megnyugodnod.

– Ez az egész nem lenne, ha ezeket a szarokat hanggal is lehetne irányítani. De nem. Ilyenkor aktiválódik a vészhelyzeti protokoll, és az összes kapcsolat nélküli drón hazatér. Írni fogok a fejlesztőknek. Igen, azt fogom tenni. Ha nem csinálnak valamit, akkor felülírom a szaros rendszerüket meg a vészhelyzeti protokollt is. Még az esetleges hibákat is bevállalom, hogy hasonló esetben rárepüljenek bármire, ami mozog.

– Gyere ki! – mondta Tamás, aztán a rémült családhoz fordult: – Elnézést.

Az előtérben a falnak taszította Róbertet, és egy iszonyatos pofont adott neki.

– Térj már észre! Mi történt veled?

Róbert fújtatott. Gondolatai minduntalan egy helyben ugráltak.

– Mi lett a higgadtságoddal! Mégis, hogy gondoltad ezt?

– Valamit tennem kellett.

– Civileket veszélyeztetsz.

– Nem tehetek róla, hogy itthon voltak – rázta le magáról Tamás kezét.

– Ezt nem teheted meg még egyszer.

– Ők megtehetik, hogy az életünkre törnek, de én nem tehetem meg?

– De nem ők támadtak.

– Rám lőtt! – mutatott a szoba felé.

– Miután rájuk törted az ajtót. Csak a családját védte.

– Leszarom. Amíg választanom kell egy övbéli vagy alatti élete és a sajátom közt, addig magamat részesítem előnyben.

– De így nem leszel különb a támadóinknál. Az Isten szerelmére, gyerekeik vannak!

– Neked meg még lehetnek, hála nekem.

– Azt hittem, ismersz. Nem azért vagyok egyedül, mert kicsapongó vagyok, hanem mert ezt választottam. Felesküdtem a védelmükre, hogy legyen jövőjük. Erre te beleszarsz a közepébe.

– Döntöttem! – próbálta lezárni a beszélgetést Róbert.

– A fölött még valahogy szemet hunyok, hogy szívfájdalom nélkül küldöd a célpontjainkat a halálba, de ez…

– A parancsnokod vagyok! Hoztam egy döntést. Eddig sohasem tévedtem.

– Ha nem lövök melléd, még mindig a kocsi felé tartanánk. Az is lehet, hogy már felrobbantunk volna. Felfogod?

– Fel – mondta Róbert. – De veled ellentétben engem nem az érzelmeim vezérelnek. Ezer hozzájuk hasonló életét, jövőjét mentettük meg, egyszer ők is megtehetik, hogy folytathassuk a munkánkat.

– Nem érted, igaz?

– De, értem. Csak én az életet választottam. Leszarom, ha nem tetszik. Most, mit vársz tőlem?

– Ígérd meg, hogy nem teszel többé ilyet, és nyugodj le!

Róbert Tamásra bámult. Életében először nem tudta, mire számít tőle a társa. Minél jobban próbálta megfejteni a vonásai mögött megbújó kérést, annál kevesebbre jutott. Nem tudott elszakadni a ténytől, felültették őket. Már vagy huszadjára vette sorba a szóba jöhető neveket, és huszonegyedére is belekezdett. Tamás sürgető arckifejezésére kibukott belőle az első, ami az eszébe jutott:

– Megígérem, hogy legközelebb nem a legkézenfekvőbb megoldást választom. De ha ezért megdöglöm, életed végéig kísérteni foglak, ha meg te halnál meg, beleszarok a sírodba. Megfelel? – üvöltötte.

– Meg! – kiabált vissza Tamás.

Róbert fújt egy nagyot, majd elindultak vissza a szobába.

Az erősítés kiérkezéséig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. A család a sarokban kuporgott, ők a földön ültek. Induláskor Tamás elnézést kért a családtól, megadta a központ számát, és biztosította őket a kártalanításról, Róbert egyetlen szó nélkül távozott. A csapatszállítóban sem beszéltek. Tamás a többiektől megtudta, hogy felrobbant az autójuk. Vetett egy jelentőségteljes pillantást Róbertre, de ő továbbra is némán, a gondolataiba merülve ült.

Amint visszaértek a Különleges erők épületébe, lefürödtek. Róbert úgy öltözködött, akár egy lélektelen robot. Tamás egy idegi nézte, ahogy gépiesen pakolja magára a ruhadarabokat, majd, amikor köszönés nélkül távozni készült, elkapta Róbert karját.

– Mondd, hogy nem tennéd meg!

Róbert megállt, egy idegi az ajtót bámulta, majd Tamáshoz fordult.

– Soha. Csak…

– Tudom – rántotta magához tagbaszakadt barátját, és meglapogatta a hátát.

Egymásra néztek, majd Tamás megszólalt:

– Menj, pihend ki magad!

Írta: S.J.Sednol

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: virágot a virágnak

– Ma van a nagy nap? – kérdezte Tamás Róberttől az öltözőben.

– Látszik?

– Bevetés előtt nem szokott ilyen arcod lenni.

– Ott minden úgy történik, ahogy eltervezem. Akadnak véletlenek, de egyik sem ismeretlen. Aki fegyvert fog rám, lelövöm. Mégis, mit kezdjek egy pillantással?

– Az attól függ. Ha szúrós, akkor valamit nagyon elcsesztél, ha réveteg, mint a döglött halé, akkor sínen vagy.

Róbert megállt az öltözésben.

– És ezek után még vannak barátnőid?

– Most miért?

– Hát, ha nekik is így bókolsz… – vette fel az inget.

– Imádják. Humorosnak tartanak.

– Ne adj nekik időt, hogy kiismerjenek!

– Nem szoktam. Vigyél virágot!

– Valami sokkal ütősebbel készültem. – Róbert becsapta a szekrény ajtaját, és zsebre tette a terminálját. Tamásra nézett. – Most meg min csodálkozol?

– Csak azon tűnődöm, hogy bevetésre vagy randira mész? Ha gondolod, kapcsolatban maradhatunk, csak tegyél be egy fülhallgatót. Segíthetek.

– Megoldom.

– Biztos?

– Tuti.

– Azért remélem, ha szóba kerül a védekezés, nem rohansz vissza a vértedért.

– Vicces…

– Komolyan gondoltam. – Kotorászni kezdett a zsebében. – Nesze! – hajított oda egy óvszert.

– Még túl korai.

– Menthetetlen vagy.

– Mert nem rontok ajtóstól a házba?

– Érdekes, hogy ezt mondod. Pontosan ezt szoktad tenni a bevetéseken. Magabiztosan be. Csajoznod is így kéne.

– Ő nem egy csaj.

– Tehát ezért jössz be utánam a fürdőbe.

Róbert már nyitotta a száját.

– Nyugi, csak hülyülök!

– Inkább szoríts!

– Feleségkeresésben nem vagyok túl jó. Megoldod!

Róbert intett, és kiment.

Órákkal később néhány pohár bortól és Judit társaságától megrészegülve beszálltak a különleges erők épületének gyorsliftjébe.

– Most már elárulod, hová megyünk? – érdeklődött Judit.

– Meglepetést ígértem – nyomkodta idegesen az utolsó emelet gombját.

– Itt laksz?

– Mi? – kapta oda a fejét, majd amikor felfogta, mit kérdezett tőle Judit, rávágta: – Azt nem élném túl.

– Most tényleg megleptél.

– Csak még egy kicsit bírd ki.

– Más fogalmaink vannak a kicsiről.

– Megéri.

– Merem remélni.

Róbertet közismert hidegvére cserbenhagyta, tenyere nyirkossá vált. Lövése sem volt, mit tegyen. A lift hirtelen megállapodott. Hálát rebegett az égieknek. Az ajtó oldalra siklott. A kezét nyújtotta, amint Judit megfogta, eszébe jutott, hogy izzadt, ettől még idegesebb lett, de már nem engedte el. Felmentek a lépcsőn, és kiléptek a tetőre.

A hold fényesen világított, akár egy reflektor. Ritka és különleges látványnak számított a szmogtakaró alatt és a szmogövben lakók számára. Róbert felsóhajtott.

– Nem akarom elrontani a pillanatot, de ezt a hálószobám ágyából is élvezhetnénk.

– Tessék? – ocsúdott fel Róbert.

– Ezt – mutatott a holdra Judit–, élvezhetnénk az ágyamból is.

– Jaj, nem, félreértettél. Nem ezt szántam meglepetésnek, csak azért sóhajtottam, mert minden összeesküdött ellenem.

Judit érdeklődve nézett Róbertre.

– Felhőket ígértek mára.

– Szerintem így is élvezni fogom – fogta meg Róbert kezét Judit.

– Akkor hunyd be a szemed!

Judit engedelmeskedett, és enyhén hátravetette a fejét, hátha megkapja az áhított csókot, azonban Róbert elővette a terminálját, és aktivált egy parancssort. Eltette a készüléket. Judit háta mögé lépett, finoman megfogta a karjait, mindketten jólesően megborzongtak, majd a fölébe súgott:

– Nézd!

Judit kinyitotta a szemét.

Nem túl messze, az épület peremén túl egy fényes pont jelent meg, aztán újabbak fénylettek fel, hogy további színekkel gazdagítva a kavalkádot összeálljanak egy virágcsokorrá. Judit karját keresztezve maga előtt megfogta Róbert kezét, és hüvelykjével megsimította a kézfejét. Róbert válaszul enyhén megszorította Judit karját.

Egy felhő kúszott a hold elé átadva a porondot a parányi drónoknak, amik mintha erre vártak volna, megmozdultak. Judit ámulva figyelte az össze-vissza forgó csokrot. Az alakzat megbomlott, és megindultak feléjük. Az első drón hangtalanul elzúgott mellettük, majd visszafordult, és keringeni kezdett körülöttük újabb egységeket késztetve példája követésére.

Róbert maga felé fordított Juditot, és a szemébe nézett. Olyannak látta, mint egy döglött halét. Mielőtt még elnevette volna magát, megcsókolta Juditot. A drónok fáradhatatlanul rótták a köröket, amíg Róberték kiélvezték a pillanatot, majd felmentek Judithoz, és onnan nézték kifulladva a holdat.

Reggel az öltözőben Róbert éppen az utolsó simításokat végezte egyenruháján, amikor Tamás benyitott, és kajánul elmosolyodva megszólalt:

– Na, hogy ment?

– Attól függ, mire gondolsz?

– Ha már így kérded, akkor mindenre – ült le a szekrények közt húzódó padra.

– Egy úriembernek vannak titkai.

– Ezek szerint levarrtad – csapta össze elégedetten a tenyerét Tamás.

Róbert megbotránkozva nézett rá.

– Elnézést, elfelejtettem, hogy egy talpig úriemberrel van dolgom, aki… hogy is mondtad? Nem ront ajtóstól a házba.

– Nem is rontottam.

– Letepert? Hogy nekem soha sincs ekkora szerencsém.

– Ha bírnál a véreddel…

– Megjegyzem – ütögette meg mutatóujjával a halántékát Tamás. – Ki kell próbálnom élesben.

– De ne most! Jelenésünk van a parancsnoknál. Öltözz át! Kint megvárlak.

Róbert az ajtóhoz ment, és mielőtt kilépett volna az öltözőből, még visszaszólt:

– Amúgy hálám jeléül hagytam neked egy kis ajándékot a szekrényedben. – Azzal távozott.

– Ajándék, imádom – lépett felélénkülve a szekrényéhez Tamás.

Felrántotta az ajtaját.

– Hogy az a… – harapta el a végét az akasztóról révetegen rá meredő hal láttán.

Írta: S.J.Sednol

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: Tesztelni, tesztelni, tesztelni

– Mit csinálsz? – telepedett Tamás a különleges erők főhadiszállásának tetejéről a lábát a száz emeletnyi mélységbe lógató Róbert mellé.

– Tesztelem az új játékszerünket.

– Egész pontosan?

– FD-2536/KM

– Nem is tudtam, hogy feljavították a felderítőegységet. Mi volt a gond a régivel?

– Csak a mérete.

– De hát cigis doboznyi volt.

– Nem elég kicsi.

– Mi az elég kicsi?

– Nézd meg magad!

– Hol van? – tekintett körbe Tamás.

– Tartsd a tenyered!

Egy körömnyi drón landolt a kezében.

– Beszarás! – ámult, és egész közel emelte a szeméhez. Méretét tekintve akkora és olyan alakú volt, mint egy letépett hüvelykujjköröm, leszámítva a vért. Lapja enyhén hajlott, sarkai íveltek. – Mi hajtja?

– Valami olyasmit hadováltak, hogy áramlatokat generál, és a súlyánál fogva, ami egész elenyésző, felemelkedik. Mint amikor egy réteg papír zsebkendőt meggyújtasz, az is felemelkedik, de ne kérdezz többet.

– Hatótáv?

– Körülbelül száz méter.

– Nem sok. A régiek több kilométerig jók.

– Még csak kísérleti, de ha egy régit a hatósugarában tartasz, akkor messzire elérhetsz vele.

– Hát – vakarta meg elgémberedett combját Tamás –, nem bíznám rá az életem.

– Nem is arra van. Figyelj! – Róbert nyomkodni kezdte a terminálját. – Nem kell mást tenned, mint hozzárendelned egy FD-2533-as egységet. Követési távolságnak megadod a picur hatótávolságának kilencven százalékát, aztán útnak indítod, és figyelsz rá, hogy mindig a napon legyen.

– Napon?

–Aha, a nélkül nem működik. Az a lelke az egésznek.

– Csak a tisztánlátás végett: nem működik a szmogtakaró alatt, este, esőben és olyan helyeken, ahol túlnyomó többségben a rajtaütéseket végezzük?

– Pontosan.

– Akkor nagyjából kilőttük az összes helyet, ahol hasznát vehetnénk.

– Nem egészen – mondta Róbert, és elindította a drónokat. Az MK felemelkedett, majd kicsivel utána követte a nagyobb testvére. Fel sem nézve folytatta: – Emlékszel Nanára?

– Ki ne emlékezne rá. Formás lábak, kerek popsi, vadító szemek.

– Azaz.

– Eltűnt, mint a kámfor, pedig nála lehetett a legfinomabb kávét kapni.

– Ha te mondod. Én a csaj miatt jártam oda, ahogy a többiek is. Jó volt ránézni.

– Felcsigáztál.

– Nézd! – tolta Tamás orra elé az alkari kijelzőt.

A végeláthatatlanul elterülő szmogtengerből felhőkarcolók, akár világítótornyok a szárazföldön, emelkedtek ki. Rohamos tempóban közeledtek az egyik felé. Emelkedni kezdtek, majd ahogy a perem felett átlendültek, Nanát pillantották meg a maga teljes meztelen valójában. Az épület tetején kialakított feszített víztükrös medence szélén feküdt, és élvezte a napsütést. Lélegzetvisszafojtva figyelték a lány mellkasának lágy emelkedését. Elmerültek a formák tökéletességében.

– Vidd közelebb! – súgta Tamás, mint aki fél, hogy meghallják.

Róbert közelebb lebegtette a drónt, ami akár egy pillangó imbolygott az áramlatokban. Nana helyezkedni kezdett. Tamás hangosan nyelt egyet.

– Széttette a lábát – ejtette a szavakat vágyakozva.

– Látom. Két hete erre várok.

– Akkor? Kukkantsuk meg!

– Azon vagyok.

– Közelebb!

– Kizárt!

– Vidd közelebb azt a szart!

– Eszem ágában sincs.

– Erre vártál. Most itt van. Csináld!

– Ha tönkremegy…

Nana nemes egyszerűséggel, ahogy egy legyet szokás, félrecsapta a parányi szerkezetet, ami pörögve hullott a tetőre. Róbert számba vette felelősségre vonását, lefokozását, és hogy hány havi fizetésébe fog kerülni ez a jelentéktelen mozdulat, amikor visszajött a kép. Amilyen gyorsan csak tudta, aktiválta a vészhelyzeti visszatérést. Már kezdett megnyugodni, amikor elsötétedett a kijelző.

– Mi a…

Róbert közelebb vitte a másik drónt. Látták, ahogy Nana berohant a balkonajtón a lakásba, majd kisvártatva egy férfivel tért vissza. A lány a padlón heverő ruhára mutatott. A férfi odalépett, felemelte, majd megrázta. Az MK aláhullott, akár egy falevél, majd amint napfény érte, életre kelt, és a programjának engedelmeskedve átlendült a tető peremén.

– Csak egy lepke – mondta a férfi.

Róbert visszaparancsolta a nagyobbik drónt is. Átváltott a hányattatott sorsú MK képére. Ránézésre semmi baja nem lett. Eddig jutott, amikor landolt Tamás tenyerében.

– Ezt majdnem beszoptuk! – nézte Róbert az apró szerkezetet.

– De mégsem. Felvetted? – kérdezte felélénkülve Tamás.

Róbert megrázta a fejét.

– Azt akarod mondani, hogy nem nézhetjük meg a… – Tamás láthatóan majdnem felrobbant dühében.

– Ez van. Inkább örülj, hogy egyben van!

– Felemelő érzés – vetette oda.

– Legyen elég, hogy láthattad meztelenül.

– Végül is…

– Vigyük vissza – tápászkodott fel Róbert.

– Vigyük – indult Tamás Róbert után. Alig léptek párat, amikor megtorpant, és megszólalt:

– Te, holnap is kijöhetnénk tesztelni!

Írta: S.J.Sednol

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: rajtaütés

Egy átlagos nap a pokolban – olvasta Róbert az alkarjára szíjazott terminálon társa, Tamás üzenetét.

Az – pötyögte vissza, majd hozzátette: Számoljuk fel!

Tamás a közeli kuka mögött megbújva elővette pisztolyát, halkan csőre töltötte, másik markába egy gránátot vett, és kibiztosította. Róbertre nézett, és biccentett.

Róbert a terminálján menüket nyitott meg, parancsokat futtatott le, koordinátákat osztott meg a drónok közt, amik ellenvetés nélkül teljesítették kiszabott feladatukat. Amint végzett, Tamás felé fordult, és némán mutató és középső ujjával a szeme felé bökött, majd az épületre. A fejük tetején pihenő vizort egyszerre húzták a szemük elé, egyetlen szabad bőrfelületük sem maradt. Testüket talpig fekete páncélzat borította. Róbert elővette pisztolyát, és élesítette.

A drónok hang nélkül szelték a levegőt. Tenyérnyinél alig voltak nagyobbak. Az utolsó métereken tovább gyorsítottak, majd szemmel követhetetlen sebességgel összegömbölyödtek, és kerámiaburkolatuknak köszönhetően, akár egy kilőtt ágyúgolyó, átszakították az ablaküveget. Odabent szétnyíltak, és a mennyezetre, a padlóra és a falakra tapadtak. Idegrendszert és szemet nem kímélő éles, rendszertelen felvillanásokkal életre keltek. Ezzel egy időben tébolyult, kétségbeesett kiáltások csendültek, majd lövések dördültek.

Róberték nem rohantak be automatikusan, megvárták, míg odabent elhallgattak a fegyverek. A drónok vízorra közvetített képeinek köszönhetően tudták ellenfeleik pontos számát és helyzetét. Az egyikük láthatóan menekülni akart.

Róbert felpattant, átlőtte az ajtót, majd berúgta; a túloldalt éppen a padló felé hulló élettelen test oldalra csapódott. Róbert a fegyverét maga előtt tartva benyomult a helyiségbe. A vizorok kizárták a pulzáló fényt, mintha nem is lenne. Róbert lőtt egyet jobbra, aztán balra egy-egy újabb holtat termelve.

Tamás belépett, és a felborított asztal mögött kuporgókra hajította a sokkológránátot, akik az egészből csupán a végeredményt érzékelték. Izmaik kontrollálhatatlanul görcsbe rándultak, nyöszörgésüket fogaik csikorgása nyomta el. Róbert nem törődött Tamással, átlőtt egy szekrényt. Az áldozat tartása a pillanat tört része alatt a gerincvelő folytonosságával egyszerre szűnt meg – élettelenül rogyott a padlóra.

Tamás körbetekintett, tartása ellazult. Róbert az asztal mögött vonaglókhoz lépett. Kettőt gondolkodás nélkül agyon lőtt, míg az utolsót térden és könyökön.

– Soha sem fogom megszokni – nyugtázta Tamás a dördüléseket.

– Nem kellenek.

– Akkor is.

– Gondolj arra, hogy ezek már nem fognak egy következő bevetésen hátba lőni. De ezt már párszor megbeszéltük. Ha nem tetszik, ne nézz oda.

– És még panaszkodnak a túlnépesedés ellen.

– Csak azért, mert finnyásak. Amúgy, ha nem álltak volna dílernek – intett a pisztollyal a halottak felé –, élhetnének. De hogy megnyugodjon a lelked, biztosra veszem, hogy túl vannak a szaporodáson. Minél egyszerűbbek, annál többször. Kapcsold ki ezt a szart!

Tamás a terminálján leállította a sokkolást, ennek ellenére az utolsó élő fájdalmas nyöszörgése nem hagyott alább. Róbert visszavonulásra utasította a drónokat, a pulzálás abbamaradt.

– Hogy vagy, kisbarátom? – guggolt le Róbert a vizort a feje búbjára húzva.

A férfi rángatózása erősödött, szája szélén kihabzott a nyála.

– Ez kész! – állt fel Róbert.

– Gyilkos ez a cucc – intett Tamás az utolsó kirepülő drón után. – Már várom, mikor szerzik be ők is a vizorokat ellene.

– Többek közt ezért sem hagyok tanúkat.

– Biztos akad, aki súg nekik.

– A központjukba nem is sétálnék be szívesen, de ezek kispályások ehhez.

A férfi önkéntelen rángásai egyre erőteljesebbek lettek.

– Ahogy elnézem, ettől sem tudunk meg semmit.

– Ha nem öltél volna meg mindenkit…

– Nem félek, biztos vagyok benne, hogy holnap lesz lehetőségünk egy másikat kikérdezni. Azonnal betömik a kialakult réseket. Nem hagynak piaci rést.

Róbert eltette a fegyverét.

– Akkor holnap – mondta Tamás, sóhajtott egyet, és lelőtte a férfit.

Írta: S.J.Sednol