Imre unottan nyúlt botjával a napfény
híján folyton nyirkos aszfalton heverő flakonért. Meghúzta a ravaszt, a bot
alsó két nyúlványa megfogta a szemetet. Tizenöt éve végezte ezt a munkát a
szmogtakaró árnyékában, de még mindig nem jött rá, hogy mi értelme felszedni az
elhajigált csomagolásokat, flakonokat vagy üveget. Egyet azonban biztosan
tudott, a vigalmi negyed ezen szeglete sem kerülheti el a végzetét, csupán idő
kérdése, mikor válik leprateleppé, mint a többi fokozatosan elnéptelenedő rész.
Mivel nem azért kapta havi kevéske fizetését, hogy kérdéseket tegyen fel,
csendben tette a dolgát.
Kicsit messzebbről a sikátorok felől
zörejt hallott, kétsége sem fért hozzá, drogosok csapták. Nehéz szívvel gondolt
rá, hogy negyed éve azokat az utcákat még kollégája és egyben szomszédja, Csaba
takarította.
A szmogövben eltöltött idő évtizedeket
falt fel az életükből. Csaba két hónapja vért köhögött fel, majd alig pár nap
leforgása alatt meghalt. Az orvos azt mondta, hogy a lakóhelyükön uralkodó,
éveken át belélegzett szmog megtette a hatását. Ez részben igaz is volt, de
Imre jól tudta, hogy a negyed szélén, ahol dolgoztak, legalább annyi káros
hatás érte őket, mint a szmogövben található lakásaikban. Mivel senkit sem
küldtek Csaba helyére, aki rendet tartott volna, két hete megjelentek az első,
zombinak nevezett drogosok. Étel és még eladható javak után kutatva feltúrták a
kukákat, aztán zaklatni kezdték a járókelőket. Szaguk és a bőrük alól előtűnő
csontjaik viszolygást keltettek az emberekben. Imre hiába kérte az áthelyezését
életveszélyre hivatkozva, azt a választ kapta, vagy ez, vagy a munkanélküliség.
Sűrűn eszébe jutott ez a beszélgetés,
ami csak tovább fokozta kilátástalanságát. Pihenés közben gyakran nézte a
kukázó elkárhozottakat, akik az élvezetért a húsukkal fizettek. A szer
kérlelhetetlenül hántolta le csontjaikról a lágy szöveteket. Egyikben-másikban
régi ismerőst vélt felfedezni, de eszébe sem jutott odamenni – az éhség
kiszámíthatatlanná tette őket. Méltán rászolgáltak a horrorfilmekből vett
névre. Foggal és körömmel bárkinek nekiestek, és addig tépték, míg pislákoló
tudatuk másra nem késztette őket. Bár ez csak a végső stádiumban szenvedőkre
volt jellemző. A lejtőn lefelé tartók csak fosztogattak, igaz, nem érdekelte
őket, hogy életben marad-e az áldozatuk vagy sem. A delíriumért bármit
megtettek.
Egyedül nevelte a fiát. Minden hónapban
félretette a fizetése tizedét, hogy ajándékot tudjon venni ifjabb Imi
születésnapjára. Persze nem nagy dolgot, a fiúnak rendre be kellett érnie
valami iskolai holmival vagy ruhával. Ugyan szűkösen jöttek ki a pénzből, de a
sok kicsi egy év alatt szépen összeadódott. Nemrég cipőt vásárolt belőle, mert
amit Imi hordott, már elől-hátul szellőzött. Gondosan eldugta szobányi lakásuk
egyetlen szekrényének tetején, ahol a fiú nem érhette el. Ő volt az egyetlen,
aki még tartotta benne a lelket. Bár félt tőle, fia jobb életre vágyik, mégis
remélte, hogy értékeli azt a keveset, amit megad neki.
Egy öltönyös viharzott el mellette
bizonytalan léptekkel. Nem tudta elképzelni, miként keveredett oda, hiszen a
középosztálybeliek nem sűrűn mutatkoztak a sikátorok környékén. Mit meg nem
adott volna, ha annyit kereshetne, mint egy irodai dolgozó vagy egy ügynök.
Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy nem minden a pénz...
Elnézett a férfi után. Megcsóválta a
fejét, a szavak akaratlanul tódultak a szájára:
– Ó, dehogynem! Kit akarok becsapni?
Mégis, mi más számítana?!
Ha valóban nem számítana, vajon miért
akarna mindenki a felső ezer közé kerülni? Miért irigykednek rájuk? Miért
forgatják gyilkos tekintetüket a műsorokon, melyekben szerepelnek? Nem értette,
miért áltatja magát, amikor még a középosztálybeliek orrszűrőjét is irigykedve
nézte. Hiába vágyódott rá, nem engedhették meg maguknak.
Az öltönyös megtorpant, zavartan
jobbra-balra tekintett, mordult egyet, majd imbolyogva visszaindult. Imre
védekezőn felemelte a botot, de amikor meglátta, hogy a kinézetre tanársegédnek
vagy biztosítási ügynöknek gondolt férfi csak egy húszas évei elején járó srác,
leengedte.
– Jól vagy, öreg? – kérdezte a férfi bambán
mosolyogva.
– Megvagyok, és maga?
Rühellte, hogy meg kellett adnia a
tiszteletet az ilyen kis tenyérbe mászó taknyosoknak, akik beleszülettek a
jóba. Azonban a hozzá hasonlók gyakran kecsegtettek némi könyöradománnyal –
nemegyszer dobtak neki aprót, ami igen jól jött.
– Bebasztam kicsit – vigyorgott a férfi.
– Neked is azt kéne, öreg. Ahogy látom, rád férne – mondta kissé gúnyosan,
aztán továbbtántorgott.
Rohadt sóher – pufogott magában Imre. A
férfi megállt, ő pedig eltűnődött, vajon hangosan kimondta-e, amit gondolt?
A férfi megfordult, és fintorgott egyet.
Imre látta rajta, hogy ez nem a személyének, hanem sokkal inkább önkívület
közeli állapotának szólt. Undorodott tőle, és az érzés egyre növekedett, ahogy
a vörös haj alatt megbújó pattanásos arc rángásait figyelte. A férfi botorkálva
megindult felé, Imre hátralépett.
– Ne jöjjön közelebb! – mondta, és maga
elé kapta a botját.
A férfi tett még két lépést, aztán
megbotlott. Sikerült megkapaszkodnia Imrében, aki az émelyítő lehelet ellenére
megtartotta, de azonnal elengedte, amikor meghallotta az öklendezést. A hányás
sugárban tőrt ki a férfiból. Amikor már úgy tűnt, végzett, folytatta. Térdre
rogyva tapogatózott maga körül, megragadta a keze ügyébe kerülő szemeteszsákot,
és beleokádta, ami még megmaradt benne.
Imre arcizmai megfeszültek, keze ökölbe
szorult. Ütésre emelte a pálcát, de gyorsan letett róla. E nélkül is elég
kilátástalan volt a helyzete, hát ha még lebukik, és börtönbe zárják. Még ha
csak néhány hónapot kapna is vagy maximum fél évet hála a
törvénymódosításoknak, nem engedhette meg magának. Imi addigra egész biztos
éhen halna.
A Távolban meglátott két lecsúszottat.
Gondolt egyet, és a bottal megkocogtatta a villanyoszlopot meg a táblákat.
– Te meg mi a fenét csinálsz, öreg? Nem
segítenél inkább?
Imre hörgést hallott maga mögül.
Leguggolt a férfihoz, megragadta a fejét, és egy határozott mozdulattal
kirántotta az orrszűrőt. A szétfröccsenő vér és a keserves nyüszítés
megrémítette, de azzal nyugtatta magát, ennyi jár neki. A férfi, könnyeitől
vakon Imre felé nyúlt, de ő könnyűszerrel odébb lépett. Az orrszűrő állapotát
mérte fel, amikor kezek ragadták meg a férfit, aki láthatóan fel sem fogta,
hogy azok nem a bántalmazójához tartoztak.
Imre figyelte, ahogy rángatják róla a
ruhát. Már bánta, hogy nem maradt elég ideje a pénztárca megszerzésére. A férfi
ütött vágott, de nem volt abban az állapotban, hogy megvédje magát. A kezek
megállíthatatlanul tépték a ruhákat, aztán belemartak a bőrbe, vér buggyant
elő. Imre eddig bírta, elviharzott a helyszínről, és meg sem állt a
legközelebbi telefonig. Átgondolta, mit fog mondani, és közben önkéntelenül
elvigyorodott. Szabad kezével a zsebébe nyúlt, és kitapintotta az orrszűrőt.
Amint kapcsolták, jelentette az esetet a rendőrségnek. Azt mondta, hogy csak szemtanúja
volt a támadásnak, de nem tudott már közbeavatkozni. Ezután felhívta a
munkáltatóját, hogy beszámoljon róla, mennyire veszélyes a körzete, és ha ezek
után nem teszik új helyre, akkor jogi útra tereli a dolgot. Egy próbát megér, gondolta.
Hazafelé menet úgy érezte, hogy végre
elkezdődött valami. Hogy egy parányit jobb irányba mozdult az élete, az életük.
A háztömbbe lépve a lift látványa kiszakította ábrándjaiból, hiszen még a használatára sem volt pénze. Keserű szájízzel indult a tizenharmadik
emeletre a lépcsőházban. Az utolsó fordulóban már alig kapott levegőt.
Szorított a mellkasa. Az ajtónak tántorodott. A látása elhomályosodott. Próbált
egyenletesen lélegezni. Egy perc sem telt bele, és majdnem a réginek érezte
magát. Benyitott a lakásba, a falról felhajtható asztalon meglátta a felbontott
cipős dobozt. Mosolyogva lépett a csaphoz. Elővette az orrszűrőt, és tisztítani
kezdte.
– Apa! – rikkantott Imi a lakásajtón
belépve. – Hamarabb elengedtek?
– Szerencsém volt – felelte Imre, kezét
a háta mögé rejtette –, de a születésnapodon egyébként is igyekeztem volna.
Látom, megtaláltad az ajándékodat.
– Köszönöm, apuci. Meg is mutattam
Csabinak.
– Szívesen. De van itt még valami. –
Azzal Imre megmutatta az orrszűrőt.
– Ez… ez igazi?! – hüledezett a fiú.
– Az ám!
– Megfoghatom?
– Persze. A tiéd.
Ahogy Imre odaadta az orrszűrőt, fia
elfehéredett.
– Apa?!
– Igen, mi a baj?
– Az orrod!
Imre az orrához kapott, és rezignáltan
konstatálta az ujján pirosló vért. – Semmi baj – mondta reflexszerűen –, jól
vagyok. Jól va…
Köhögni kezdett, és térdre rogyott. A
roham nem csillapodott, mellkasában a szorítás egyre erősödött, aztán vér
buggyant ki a száján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése