2018. január 4., csütörtök

Ajándék

Imre unottan nyúlt botjával a napfény híján folyton nyirkos aszfalton heverő flakonért. Meghúzta a ravaszt, a bot alsó két nyúlványa megfogta a szemetet. Tizenöt éve végezte ezt a munkát a szmogtakaró árnyékában, de még mindig nem jött rá, hogy mi értelme felszedni az elhajigált csomagolásokat, flakonokat vagy üveget. Egyet azonban biztosan tudott, a vigalmi negyed ezen szeglete sem kerülheti el a végzetét, csupán idő kérdése, mikor válik leprateleppé, mint a többi fokozatosan elnéptelenedő rész. Mivel nem azért kapta havi kevéske fizetését, hogy kérdéseket tegyen fel, csendben tette a dolgát.
Kicsit messzebbről a sikátorok felől zörejt hallott, kétsége sem fért hozzá, drogosok csapták. Nehéz szívvel gondolt rá, hogy negyed éve azokat az utcákat még kollégája és egyben szomszédja, Csaba takarította.
A szmogövben eltöltött idő évtizedeket falt fel az életükből. Csaba két hónapja vért köhögött fel, majd alig pár nap leforgása alatt meghalt. Az orvos azt mondta, hogy a lakóhelyükön uralkodó, éveken át belélegzett szmog megtette a hatását. Ez részben igaz is volt, de Imre jól tudta, hogy a negyed szélén, ahol dolgoztak, legalább annyi káros hatás érte őket, mint a szmogövben található lakásaikban. Mivel senkit sem küldtek Csaba helyére, aki rendet tartott volna, két hete megjelentek az első, zombinak nevezett drogosok. Étel és még eladható javak után kutatva feltúrták a kukákat, aztán zaklatni kezdték a járókelőket. Szaguk és a bőrük alól előtűnő csontjaik viszolygást keltettek az emberekben. Imre hiába kérte az áthelyezését életveszélyre hivatkozva, azt a választ kapta, vagy ez, vagy a munkanélküliség.
Sűrűn eszébe jutott ez a beszélgetés, ami csak tovább fokozta kilátástalanságát. Pihenés közben gyakran nézte a kukázó elkárhozottakat, akik az élvezetért a húsukkal fizettek. A szer kérlelhetetlenül hántolta le csontjaikról a lágy szöveteket. Egyikben-másikban régi ismerőst vélt felfedezni, de eszébe sem jutott odamenni – az éhség kiszámíthatatlanná tette őket. Méltán rászolgáltak a horrorfilmekből vett névre. Foggal és körömmel bárkinek nekiestek, és addig tépték, míg pislákoló tudatuk másra nem késztette őket. Bár ez csak a végső stádiumban szenvedőkre volt jellemző. A lejtőn lefelé tartók csak fosztogattak, igaz, nem érdekelte őket, hogy életben marad-e az áldozatuk vagy sem. A delíriumért bármit megtettek.
Egyedül nevelte a fiát. Minden hónapban félretette a fizetése tizedét, hogy ajándékot tudjon venni ifjabb Imi születésnapjára. Persze nem nagy dolgot, a fiúnak rendre be kellett érnie valami iskolai holmival vagy ruhával. Ugyan szűkösen jöttek ki a pénzből, de a sok kicsi egy év alatt szépen összeadódott. Nemrég cipőt vásárolt belőle, mert amit Imi hordott, már elől-hátul szellőzött. Gondosan eldugta szobányi lakásuk egyetlen szekrényének tetején, ahol a fiú nem érhette el. Ő volt az egyetlen, aki még tartotta benne a lelket. Bár félt tőle, fia jobb életre vágyik, mégis remélte, hogy értékeli azt a keveset, amit megad neki.
Egy öltönyös viharzott el mellette bizonytalan léptekkel. Nem tudta elképzelni, miként keveredett oda, hiszen a középosztálybeliek nem sűrűn mutatkoztak a sikátorok környékén. Mit meg nem adott volna, ha annyit kereshetne, mint egy irodai dolgozó vagy egy ügynök. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy nem minden a pénz...
Elnézett a férfi után. Megcsóválta a fejét, a szavak akaratlanul tódultak a szájára:
– Ó, dehogynem! Kit akarok becsapni? Mégis, mi más számítana?!
Ha valóban nem számítana, vajon miért akarna mindenki a felső ezer közé kerülni? Miért irigykednek rájuk? Miért forgatják gyilkos tekintetüket a műsorokon, melyekben szerepelnek? Nem értette, miért áltatja magát, amikor még a középosztálybeliek orrszűrőjét is irigykedve nézte. Hiába vágyódott rá, nem engedhették meg maguknak.
Az öltönyös megtorpant, zavartan jobbra-balra tekintett, mordult egyet, majd imbolyogva visszaindult. Imre védekezőn felemelte a botot, de amikor meglátta, hogy a kinézetre tanársegédnek vagy biztosítási ügynöknek gondolt férfi csak egy húszas évei elején járó srác, leengedte.
– Jól vagy, öreg? – kérdezte a férfi bambán mosolyogva.
– Megvagyok, és maga?
Rühellte, hogy meg kellett adnia a tiszteletet az ilyen kis tenyérbe mászó taknyosoknak, akik beleszülettek a jóba. Azonban a hozzá hasonlók gyakran kecsegtettek némi könyöradománnyal – nemegyszer dobtak neki aprót, ami igen jól jött.
– Bebasztam kicsit – vigyorgott a férfi. – Neked is azt kéne, öreg. Ahogy látom, rád férne – mondta kissé gúnyosan, aztán továbbtántorgott.
Rohadt sóher – pufogott magában Imre. A férfi megállt, ő pedig eltűnődött, vajon hangosan kimondta-e, amit gondolt?
A férfi megfordult, és fintorgott egyet. Imre látta rajta, hogy ez nem a személyének, hanem sokkal inkább önkívület közeli állapotának szólt. Undorodott tőle, és az érzés egyre növekedett, ahogy a vörös haj alatt megbújó pattanásos arc rángásait figyelte. A férfi botorkálva megindult felé, Imre hátralépett.
– Ne jöjjön közelebb! – mondta, és maga elé kapta a botját.
A férfi tett még két lépést, aztán megbotlott. Sikerült megkapaszkodnia Imrében, aki az émelyítő lehelet ellenére megtartotta, de azonnal elengedte, amikor meghallotta az öklendezést. A hányás sugárban tőrt ki a férfiból. Amikor már úgy tűnt, végzett, folytatta. Térdre rogyva tapogatózott maga körül, megragadta a keze ügyébe kerülő szemeteszsákot, és beleokádta, ami még megmaradt benne.
Imre arcizmai megfeszültek, keze ökölbe szorult. Ütésre emelte a pálcát, de gyorsan letett róla. E nélkül is elég kilátástalan volt a helyzete, hát ha még lebukik, és börtönbe zárják. Még ha csak néhány hónapot kapna is vagy maximum fél évet hála a törvénymódosításoknak, nem engedhette meg magának. Imi addigra egész biztos éhen halna.
A Távolban meglátott két lecsúszottat. Gondolt egyet, és a bottal megkocogtatta a villanyoszlopot meg a táblákat.
– Te meg mi a fenét csinálsz, öreg? Nem segítenél inkább?
Imre hörgést hallott maga mögül. Leguggolt a férfihoz, megragadta a fejét, és egy határozott mozdulattal kirántotta az orrszűrőt. A szétfröccsenő vér és a keserves nyüszítés megrémítette, de azzal nyugtatta magát, ennyi jár neki. A férfi, könnyeitől vakon Imre felé nyúlt, de ő könnyűszerrel odébb lépett. Az orrszűrő állapotát mérte fel, amikor kezek ragadták meg a férfit, aki láthatóan fel sem fogta, hogy azok nem a bántalmazójához tartoztak.
Imre figyelte, ahogy rángatják róla a ruhát. Már bánta, hogy nem maradt elég ideje a pénztárca megszerzésére. A férfi ütött vágott, de nem volt abban az állapotban, hogy megvédje magát. A kezek megállíthatatlanul tépték a ruhákat, aztán belemartak a bőrbe, vér buggyant elő. Imre eddig bírta, elviharzott a helyszínről, és meg sem állt a legközelebbi telefonig. Átgondolta, mit fog mondani, és közben önkéntelenül elvigyorodott. Szabad kezével a zsebébe nyúlt, és kitapintotta az orrszűrőt. Amint kapcsolták, jelentette az esetet a rendőrségnek. Azt mondta, hogy csak szemtanúja volt a támadásnak, de nem tudott már közbeavatkozni. Ezután felhívta a munkáltatóját, hogy beszámoljon róla, mennyire veszélyes a körzete, és ha ezek után nem teszik új helyre, akkor jogi útra tereli a dolgot. Egy próbát megér, gondolta.
Hazafelé menet úgy érezte, hogy végre elkezdődött valami. Hogy egy parányit jobb irányba mozdult az élete, az életük. A háztömbbe lépve a lift látványa kiszakította ábrándjaiból, hiszen még a használatára sem volt pénze. Keserű szájízzel indult a tizenharmadik emeletre a lépcsőházban. Az utolsó fordulóban már alig kapott levegőt. Szorított a mellkasa. Az ajtónak tántorodott. A látása elhomályosodott. Próbált egyenletesen lélegezni. Egy perc sem telt bele, és majdnem a réginek érezte magát. Benyitott a lakásba, a falról felhajtható asztalon meglátta a felbontott cipős dobozt. Mosolyogva lépett a csaphoz. Elővette az orrszűrőt, és tisztítani kezdte.
– Apa! – rikkantott Imi a lakásajtón belépve. – Hamarabb elengedtek?
– Szerencsém volt – felelte Imre, kezét a háta mögé rejtette –, de a születésnapodon egyébként is igyekeztem volna. Látom, megtaláltad az ajándékodat.
– Köszönöm, apuci. Meg is mutattam Csabinak.
– Szívesen. De van itt még valami. – Azzal Imre megmutatta az orrszűrőt.
– Ez… ez igazi?! – hüledezett a fiú.
– Az ám!
– Megfoghatom?
– Persze. A tiéd.
Ahogy Imre odaadta az orrszűrőt, fia elfehéredett.
– Apa?!
– Igen, mi a baj?
– Az orrod!
Imre az orrához kapott, és rezignáltan konstatálta az ujján pirosló vért. – Semmi baj – mondta reflexszerűen –, jól vagyok. Jól va…
Köhögni kezdett, és térdre rogyott. A roham nem csillapodott, mellkasában a szorítás egyre erősödött, aztán vér buggyant ki a száján.
Írta: K.N.Alfredo

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Történetek a különleges erők hétköznapjaiból: túszdráma

– Csak tudnám, miért vezényeltek minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. – Mi közünk nekünk egy túszdr...