2018. március 1., csütörtök

Történetek a különleges erők hétköznapjaiból: túszdráma


– Csak tudnám, miért vezényeltek minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. – Mi közünk nekünk egy túszdrámához?
– Most mit idegeskedsz? – Róbert a kijelzőkön feladatokat osztott a drónoknak. – Ez is csak egy meló.
– Könnyen vagy – szabadult meg egy újabb ruhadarabjától Tamás –, nem neked kell egy szál gatyában bemenned a váltságdíjjal.
– Szóval ez a bajod?!
– Ez. Egy összecsapásban sem döglenék meg szívesen, de ez…
– Nyugi! Vigyázok rád.
– Ha már itt tartunk, miért nem te mész?
– Kétszer akkora vagyok, mint te.
– És? Ez miben befolyásolja a dolgot?
– Meztelenül fenyegetőbben nézek ki. Az a sok izom…
– Akár egy gorilla.
– Megy ez. És nem mellesleg csak én tudom kezelni a kicsinyeimet – érintett meg egy újabb képernyőt.
– Még két ilyen meló, és elmegyek továbbképzésre.
Tamás lehajította a pólóját, egy szál alsógatyában és sportcipőben állt. Róbert teste megremegett.
– Ne merészeld! Tök meztelennek érzem magam.
– Ne rinyálj már, mint a csajok, amikor valaki meglátja őket tenyérnyi alsóban és melltartóban. Bezzeg napozni egy falatnyi bugyiban állnak neki.
– Az más.
– Na, mi van, Timike?
– Ezzel nem segítesz.
– Nem is célom. Mosolyogj!
Mielőtt még Tamás felfoghatta volna a mondat jelentőségét, Róbert készített róla egy fényképet.
– Fel ne merd tenni!
– Későbánat. Megnyugtatásul időzárasan tettem fel. Negyedórán belül megmondom a jelszót, hogy leszedhesd.
Tamás fenyegetőn megrázta a mutatóujját, majd lemondóan legyintett, és kimászott a furgonból. Róbert nézte, ahogy társa bevágta az ajtót. Elmosolyodott, majd minden figyelmét a monitoroknak szentelte.
Tamás egyenesen a parancsnoki autóhoz ment. Hárman beszélgettek, nem vették észre.
– Essünk túl rajta! – szólt oda Tamás.
A két férfi csodálkozva tekintett Tamásra. Az őrnagyasszony, aki a nevével ellentétben sem férjezett, sem idős nem volt, tüzetesen végigmérte. Tamás akaratlanul is nemesebbik szerve elé csúsztatta a kezét. Kínossá váló másodpercekkel később megszólalt:
– Az Isten szerelmére, ne stíröljön már! Csak adják a táskát, hadd menjek a dolgomra.
– Ki mondta magának, hogy gatyában jöjjön? – kérdezte felettese.
– Ró… Rohadj meg! – csóválta a fejét Tamás.
– Hogy mondta?
– Mindegy, nem számít.
Az őrnagy elvette a táskát az egyik férfitól, és átnyújtotta Tamásnak.
– A feladata átadni a csomagot, és biztonságban tudni a túszt. Utána jelentkezik nálam! Megértette?
– Aha.
– Hogyan?
– Igen, asszonyom! – tisztelgett Tamás.
– Ez már sokkal jobb. Leléphet!
Tamás csinált egy szabályos hátraarcot, és az épület felé vette az irányt.
– Hallasz? – szűrte a szavakat a fogai közt. – Hogyne hallanál. Ha visszaérek, véged!
– Ne velem törődj! – érkezett a válasz bal fülébe. – Amúgy feltűnt, hogy bejössz az őrnagynak?
Tamás reflexből aprót biccentett, majd hozzátette:
– Ideges vagyok, nem vak. Kezdjük!
Kinyitotta az ajtót, és belépett az épületbe.
– Menj a nyolcvanadikra!
Tamás beszállt a liftbe, már nyúlt a hátsózsebe felé, amikor felfogta, nincs nála a hitelkártyája, hogy rendezze a viteldíjat.
– Hogy az a…
– Mi van?
– Nem hordok a gatyámban hitelkártyát.
– Akkor szedd a lábad. Ketyeg az óra. A kamerák képe alapján amúgy is rád fér egy kis kocogás.
– Egyre jobban utállak – mondta, felmutatta a középső ujját, átment a lépcsőházba, és elindult felfelé.
– Ha így állunk, nem mondom el, amit megtudtam.
– Úgyis elmondod. Ragaszkodsz hozzám.
– Valamit félreértettél, Timike. De a látható testi hibáid ellenére imádlak.
– Miről beszélsz? Hibátlan a testem.
– A lengő cigire gondoltam a lábad közt. Imponáló lehet valakinek, de tudod, hogy nem vagyok olyan.
– Mondd már!
– Öten vannak. A lépcsőházban két bukósisakos strázsál, a folyosón a liftre két símaszkos figyel, míg az értelmi szerző Kishin-t visel, és el sem mozdul a kislány mellől.
– Misin?
– Kishin, Japán színpadi maszk. Démont ábrázol.
– Miért nem azt mondod?
– Hogy ne halj meg tudatlanul.
– Remek.
– Hol jársz?
– Mintha nem tudnád.
– Akkor itt az ideje, hogy ne beszélj tovább hozzám.
Tamás lépésről lépésre komorabb lett. Már ötemeletenként tette a másik kezébe a táskát. A hetvenhetediken kifújta magát, a baljába vette, és folytatta útját. A hetvenkilencediken kiabálni kezdett:
– Hahó, hallanak? Itt a kézbesítő, meghoztam a csomagot.
Tompa üvöltéseket hallott, majd puffanásokat, és fájdalmas morgást. Feljebb ment. A szemközt felfelé tartó lépcsőfokok találkozásából egy fegyver csöve meredt rá. Megtorpant, és kilépett a lővonalból.
– Fegyvertelen, meztelen vagyok! – kiáltotta.
– Tudom, nem kell kérkedni vele – válaszolta Róbert.
Tamás nem válaszolt.
– Megkukultál?
– Mi történt?
– Ismersz. Menj, és hozd ki a lányt!
Tamás nem mozdult.
– Indulj!
Tamás lépett egyet. Meglátta, hogy a puska gazdátlanul hever. Feljebb két bukósisakos ember rángatózott. Kézfejükhöz vékony huzalokkal két-két drón kapcsolódott. Tamás válla leereszkedett. Felszedte és a hátára vette a két gépfegyvert.
– Mi legyen velük?
– Szerinted, miért te mentél fel?
– Már értem. De mit csináljak velük?
– Nyisd ki a táskát!
Tamás letette, és belenézett.
– Tudod, mire lemegyek, jobb, ha eltűnsz! Végig tudtad.
– Csak bilincseld meg őket! Nem szívesen mondom, de rohamosan fogy az időd. A kép minden elvesztegetett pillanattal közelebb kerül a feltöltéshez.
– Esküszöm, valamit kitalálok ellened. Kapcsold ki a drónokat!
Tamás a korláthoz bilincselte a két embert. Le akarta venni róluk a bukósisakot.
– Ne tökölj annyit, Timike!
– Még hogy Timike – zsörtölődött Tamás. Berontott a folyosóra. Az ott rángatózókat meg és összebilincselte, majd a harmadik tárgyalóban rátalált a lányra és a hétrét görnyedt vezérre, akit biztos, ami biztos alapon három-három drón vett kezelésbe. Nem szívesen lett volna a helyében. A félrecsúszott maszk látni engedte a roppanásig összeszorított fogakat és a fennakadt szemet. Már fújtatásra is alig futotta az erejéből. A lány magzatpózban fekve sírt. Tamás odalépett, és óvatosan megérintette.
– Szia…
– Júlia – segítette ki Róbert.
– …Júlia. Segíteni jöttem, de kérek még tőled egy percet. – Megfordult, és mozgásképtelenné tette a maszkost, bár ezen a téren Róbert jobban állt. Elővett a táskából egy csípőfogót, és visszafordult. A lány összerezzent a szerszám láttán.
– Jaj, ne félj! Csak el akarom vágni a bilincseidet.
A lány továbbra is rémülten nézett rá.
– Tudsz beszélni?
A lány bólintott.
– Tamás vagyok. Ha jól értesültem, téged Júliának hívnak. Neked van a legszebb neved, tudod?
A lány aprót bólintott.
– Sajnálom, hogy így kell látnod. Ruhátlan közvetítővel kérték a váltságdíjat, hogy lássák, nincs nálam fegyver.
Róbert hangosan felnevetett.
– Szóval, Júlia. Sajnálom, hogy így kellett megismerkednünk. Megengeded, hogy elvágjam a bilincseidet?
A lány tétován előrenyújtotta a kezét, Tamás pár óvatos vágással leszedte róla a műanyag pántokat.
– Készen is volnánk. Gyere! – nyújtotta a kezét.
A folyosón egy fegyveres testőrök övezte öltönyös férfi jelent meg. A kislány odaszaladt. A férfi felemelte, és magához ölelte. Hálára sem méltatta Tamást. A fegyveresek összeszedték az elkövetőket, és a liftbe húzták őket.
Tamás egy pillanatig nem lett volna a helyükben. Az a legkevesebb, hogy az elkövetkező napokban a szuszt is kiverik belőlük. A szerencsésebbje még közben meghal. A maradék élete végéig sínylődhet egy gazdagok által fenntartott börtönben, ahol minden egyes napjuk kihívás lesz. Sokat hallott már a helyről, ahogyan mindenki, aki nézte a tévében futó Bekasztlizva című sorozatot. Az őrök és orvosok kényesen ügyeltek a bennlakók életére. Ahogy elnézte az ájult alakokat, az egyikük nő lehetett. Nem kellett volna, de megsajnálta. Róberttal biztosan jobban jártak volna. De ahogy ilyenkor lenni szokott, a családfő személyes sértésnek vette a történteket, és minden pénzt megadott, hogy élve kapja meg az elkövetőket.
Mire észbe kapott, bezárult a lift ajtaja. Magában szitkozódva visszament a tárgyalóba, lehuppant egy székbe, és kinyitott egy kólát. Elégedetten kortyolt egyet.
– Mesélj! – mondta, és ivott.
– Semmi különös. Éhesek, szomjasak voltak. Drónon kérték a szállítást. Küldtem nekik ezt is azt is. A lépcsőházban állókat meg a tetőről leptem meg.
– Mindvégig semmi szükség nem volt rám.
– Te szabadítottad ki a lányt.
– Na, elmész te…
Egy drón lebegett be a nyitott ablakon. Megállapodott Tamás felett, és az ölébe ejtette a mobilját.
– Ez meg?
Tamás feloldotta a billentyűzárat. Saját magával nézett farkasszemet a közösségi oldalon.
– Rohadj meg!
– Ne idegeskedj! Árt a szépségednek.
– De még volt időm.
– Inkább ezzel foglalkozz!
Tamás mobiljára egy üzenet érkezett. Megnyitotta. Egy cím volt benne.
– Ez meg mi?
– Elfelejtetted? Jelenésed van jelentéstételre.
Írta: S.J.Sednol

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Történetek a különleges erők hétköznapjaiból: túszdráma

– Csak tudnám, miért vezényeltek minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. – Mi közünk nekünk egy túszdr...