2018. január 23., kedd

Mondtam, mondtam

Péter dagadó szatyrokkal a kezében, gyalogszerrel tartott felfelé a szmogöv közepén található, tizenhatodik emeleti lakásába. Hiába építették a lépcsőfokokat szabályosra, már nem bírta úgy a megterhelő lépcsőzést, mint egy évvel korábban, holott alig két hónapja töltötte be a harmincat.
Tisztában volt a dolog fenyegető mibenlétével, de nem engedhette meg magának a lazsálást. Két gyermeke és felesége adott neki erőt meg a tudat, hogy karnyújtásnyira kerültek a szmogöv fölé költözéstől. Ott végre levegőhöz juthatna.
Igazság szerint már rég ott laknának, de a sors közbeszólt az ikrek születésével. Nem tervezték a csöppségeket, de eszük ágában sem volt elvetetni őket. Legnagyobb megrökönyödésükre barátaik közül is csupán páran támogatták döntésüket, velük azóta is jó kapcsolatot ápoltak. A többiek már napfényre ébredtek és csillagfény mellett tértek nyugovóra, ennek ellenére sem gyarapodott a családjuk, és ahogy a pletykákból leszűrte, nem is tervezték. Sajnálhatták, ő már tudta, minden nehézség ellenére több öröme telik bennük, mint a világ összes pénzében. Igaz, a sok munka miatt ritkán látta az ikreket, de mindent értük tett, és ez valamelyest lenyugtatta folyton háborgó lelkét. Értük dolgozott, bár egyre nehezebben bírta. A teste kezdte cserbenhagyni. Egy évtized a szmogövben nem kímélte az embert.
Megállt kifújni magát, hogy Anna ne vegye észre gyengeségét, majd felment a tizenhatodikra, és benyitott a szobányi lakásba. A szmog semmivel sem összetéveszthető szagán keresztül is érezte, az otthona és családja illatát. Szíve megdobbant. Pontosan ezért csinálta, ez hajtotta tovább, még ha nem is bírta már annyira.
A helyiséget minkét irányba bejárni még egy totyogónak sem okozott különösebb erőfeszítést. Dóri és Dani, az ikrek erejüket nem kímélve nyughatatlanul rótták a köröket. El a falról felnyitható ebédlőasztal mellett álló székek közt, át a ruhaszárítóról liánként csüngő ruhák alatt, fel a szüleik ágyára, ami felett az övék lógott, hogy aztán átküzdjék magukat a padlót uraló plüss állatok sokaságán. Anna éppen teregetett. A kicsik mintegy üdvözlésként megállapodtak Péter lába mellett, majd mielőtt apjuk szólhatott volna bármit is, tovább kúsztak a padlón.
– Szia, édes! – mondta Anna, tekintete a dagadó szatyrokra siklott. – Ünneplünk valamit?
Péter, mint aki álomból ocsúdott, elmosolyodott, és megszólalt.
– Amilyen híreket kaptam, akár meg is tehetnénk. – Letette a csomagokat.
Anna a szárítóra terítette az utolsó ruhadarabot, kikerülte a gyerekeket, és pár lépéssel Péter mellett termett. Átölelte férjét, nyomott egy csókot a szájára, majd a fülébe súgott:
– És mi lenne az?
– Úgy néz ki, karácsonykor lesz prémium és januárban megkapjuk előre a fél éves étkezési hozzájárulást.
– Jól hangzik.
– Még annál is jobban – mondta Péter, finoman megfogta felesége arcát, mélyen a szemébe nézett, így álltak egy kis ideig, majd megcsókolta. – Ez azt jelenti, hogy januárban költözhetünk!
– Tudod, hogy szeretlek – simította meg Anna Péter borostás arcát –, Isten lássa a lelkem, nem szívesen rontom el a kedved, de ismered a főnöködet.
Péter erre elkomorult, majd felélénkülve megszólalt:
– Ez most egészen más – mondta mély meggyőződéssel.
Anna megfogta az egyik szatyrot az asztalhoz ment vele, és feltette rá.
– És ez miben más, mint a többi eset?
– Már meséltem, hogy a tervezők vele egy szobában dolgoznak.
– És? – Kivette a kenyeret meg a margarint a szatyorból. Az ikrek megállapodtak a lábánál. – Mindjárt kapjátok, drágáim.
– Bekamerázták az irodát.
– Nem értem ez miben segít a mi dolgunkban.
Péter elmosolyodott, és elkezdte levenni a kabátját.
– Felvették, ahogy összeírja a jutalmat. Név, összeg.
– Ez önmagában még semmit sem jelent. – A megkent két szeletet Dóri és Dani kezébe adta.
– Ebben igazad van, de több a semminél. Egy havi fizetésnek megfelelő összeget kapok.
– Azért ne… Te bolond vagy? – kiáltott fel a szeletelt téliszalámi láttán. – Egy vagyon lehetett.
– Megérdemled.
– De azt beszéltük meg, hogy spórolunk.
– Azt. Mégis mi lehet a legrosszabb? Maximum nem a következő hónapban, hanem egy negyed év múlva költözünk ki a szmogtakaróból. Az a kicsi már igazán nem számít.
– Mondod ezt te.
Péter értetlenül nézett a feleségére.
– Azt hiszed, nem látom, hogy valami nincs veled rendben? Túl régóta hallgatom az éjszakai köhögésedet, ami hónapról hónapra rosszabbodik.
– Kicsit túlhajtottam magam – lépett Péter az asztalhoz. – Ennyi az egész.
– Nem! – rázta meg a fejét Anna. – Itt valami többről van szó. Már régóta akarok beszélni veled erről.
– De…
– Semmi de, Kovács Péter! Most szépen fogod magad, leülsz, és végighallgatsz!
Péter a székbe rogyott, és az ölébe vette a békésen majszoló gyerekeket. Megpuszilgatta őket, majd a feleségére nézett. Anna kinyitotta a szalámit, adott a kicsiknek egy-egy szeletet, majd készített két szendvicset. Péter elvette az egyiket. A szalámit odaadta róla Dórinak és Daninak, akik láthatóan nagy élvezettel gyömöszölték magukba. Anna lenézett a sajátjára. Péter látta rajta a bizonytalanságot.
– Ne kéresd magad, nektek hoztam!
– Legalább egy szeletet egyél meg!
– Nem – rázta meg a fejét Péter. – Te is mindig ezt csinálod velem. A legjobb falatokat nekem teszed félre. Ne csak nekem legyen lelkiismeret furdalásom – mosolyodott el.
– De ha rosszul leszek…
– Akkor még biztosabbak lehetünk benne, hogy neked van a legnagyobb szíved a világon, és hogy jól választottam.
– Még hogy te választottál…
Anna a szájához emelte a szendvicset, élvezettel szívta be az illatát, majd harapott egyet. Kellőképpen megrágta és átforgatta, hogy átjárja a szalámi íze, aztán lenyelte. Péterre nézett. Csillogott a szeme.
– Aztán nehogy elsírd itt nekem magad! Ha felköltözünk, minden megváltozik. Könnyebben jutok majd jobb munkához, ha az öv felett lakunk. Tiszta fejjel könnyebb gondolkodni.
Anna leült, kézfejével kitörölte könnyeit, majd megszólalt:
– Meg kell ígérned valamit!
– Bármit. – Hozzábújt az ikrekhez, akiket maximálisan lekötött az étel.
– Ha átver a főnököd, itt hagyjuk ezt az egészet, és visszaköltözünk falura.
Péter vonásai megfeszültek.
– Erre nem kerülhet sor!
– De megöl a hely – tekintett körbe. – Nem értem, mi olyan rossz abban, ha hazamegyünk. Ott legalább számítunk.
– Már karnyújtásnyira vagyunk a sikertől.
– Tudom, de ha így megy tovább, belehalsz, és mi nélküled leszünk kénytelenek visszamenni. A gyerekeknek is jobb lenne – mosolygott rájuk. – Megértem, hogy nem akarod, de apád a történtek után is visszavár.
– Hogy folytassam az álmát. Az az övé, nem az enyém.
– Értem, tudom. Olyan rossz lenne, ha többet lennénk együtt? Nem érné meg az álmodat feladni értünk?
– Ez bonyolult.
– Elhiszem. Mégis arra kérlek, ígérd meg, hogy a nyugodtabb, egyszerűbb életet választod velünk az álmod helyett, amibe ha nem vigyázol, rövid időn belül bele is halhatsz!
– Tudod, milyen az öreg.
– Tudom, de szeret téged, és visszavár. Még azt is felajánlotta, hogy vezesd a birtokot, ahogy akarod. Csak akkor szól bele, ha kéred.
– Beszéltél vele? – nézett vádlón Annára.
– Mondhatjuk. Anyáddal hetente egyszer beszélünk. Szoktam neki videókat feltölteni a gyerekekről. Apád az egyik alkalommal félrelökte, és elmondta, amit akart.
– Jellemző rá.
– Az egyetlen fia vagy. Nem váltatok el szépen, mégis félretette a büszkeségét.
– Mikor beszéltetek?
– Két hete.
– Miért csak most mondod?
– Nem tudom. Minden nap hullafáradtan, tele gondokkal estél haza.
Péter hallgatott.
– Este nagyon köhögtél. Érts meg, nem tudom tovább elnézni, ahogy menetelsz a halálod felé. Próbáltam elmenni dolgozni, de amint meghallották, hogy két gyerekem van, azonnal elutasítottak.
– Nem így terveztem – nézett Péter maga elé.
– Egyikünk sem. Csak azt kérem, gondold végig! Heti hat, néha hét napot dolgozol. Azt még valahogy elviselem, hogy alig látlak, tisztában vagyok a miértekkel, de a gyerekeknek több kell napi fél óránál. Nem erről álmodoztunk. Most pedig tedd fel magadnak a kérdést:
Megéri?
Péter szótlanul hol Dóriról Danira, hol Annára nézett. Felsejlett előtte a tíz évvel korábbi pillanat, amikor hosszas győzködés után rávette Annát, hogy hagyják hátra a farmot, és mutassák meg az apjának, képesek nélküle is boldogulni. Szó se róla, képesek voltak, de az ár, amit mindannyian fizettek érte, rossz irányba billentette a mérleg nyelvét. Már hónapok óta tudta ezt, de nem volt ereje bevallani magának. Inkább összeszorította a fogát, és dolgozott tovább. Negyed éve vette először észre, hogy valami nincs rendben az egészségével. Akkor betudta egy enyhe megfázásnak, ami csak nem akart elmúlni. Egyetlen dolga maradt:
– Ígérem – mondta a felesége szemébe nézve, és komolyan is gondolta.
Anna vonásai ellágyultak, és elmosolyodott úgy, ahogyan Péter már rég nem látta. Az utóbbi két évben nem érezte ilyen felszabadultnak magát, mintha egy hegyet hordtak volna el a mellkasáról. Visszamosolygott, jóízűen megették a szendvicseket, majd kifulladásig játszottak a gyerekekkel.
Lassan, sok munkával telt el a két hét. Megkapta a prémiumot. Pontosan annyit, amennyit a felvételen látott. Ennek ellenére egy hónappal később mégis haza indultak.
Péter az ajtóban állt, és nézte az üres szobát. Életének ezt a szakaszát lezárta. Végül Annának lett igaza, a főnöke nem hazudtolta meg önmagát. Hű maradt szavajárásához:
Mondtam, mondtam, de nem úgy gondoltam.
A beígért félévnyi étkezési hozzájárulás a mentalitás martalékává vált. Aki csak szóvá tette a januári fizetésnél a hiányát, a főnöke mindenkinek azt mondta, a prémiummal egyben adta oda, hogy minél többet vihessenek haza.
Mosolyra húzódott a szája. A felmondását ettől függetlenül adta be a fizetés kézhezvétele után. Volt ámulás, kérdezősködés és mindennél nagyobb ígéretek, de ő hajthatatlannak bizonyult, a családját választotta. Az utolsó munkanapján még szembesült a rideg valósággal. Ő vette át a főnöke harmadik új lakásának parkettáját, aminek az ára, ha nem is fillérre, de megegyezett a dolgozók félévnyi étkezési hozzájárulásával.
Becsapta az ajtót, és életében másodszor, immáron a családjával együtt indult egy új, mégis ismerős élet felé.
Írta: S.J.Sednol

2 megjegyzés:

Történetek a különleges erők hétköznapjaiból: túszdráma

– Csak tudnám, miért vezényeltek minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. – Mi közünk nekünk egy túszdr...