Péter dagadó szatyrokkal a
kezében, gyalogszerrel tartott felfelé a szmogöv közepén található,
tizenhatodik emeleti lakásába. Hiába építették a lépcsőfokokat szabályosra, már
nem bírta úgy a megterhelő lépcsőzést, mint egy évvel korábban, holott alig két
hónapja töltötte be a harmincat.
Tisztában volt a dolog fenyegető
mibenlétével, de nem engedhette meg magának a lazsálást. Két gyermeke és
felesége adott neki erőt meg a tudat, hogy karnyújtásnyira kerültek a szmogöv
fölé költözéstől. Ott végre levegőhöz juthatna.
Igazság szerint már rég ott
laknának, de a sors közbeszólt az ikrek születésével. Nem tervezték a
csöppségeket, de eszük ágában sem volt elvetetni őket. Legnagyobb
megrökönyödésükre barátaik közül is csupán páran támogatták döntésüket, velük azóta
is jó kapcsolatot ápoltak. A többiek már napfényre ébredtek és csillagfény
mellett tértek nyugovóra, ennek ellenére sem gyarapodott a családjuk, és ahogy
a pletykákból leszűrte, nem is tervezték. Sajnálhatták, ő már tudta, minden nehézség
ellenére több öröme telik bennük, mint a világ összes pénzében. Igaz, a sok
munka miatt ritkán látta az ikreket, de mindent értük tett, és ez valamelyest
lenyugtatta folyton háborgó lelkét. Értük dolgozott, bár egyre nehezebben
bírta. A teste kezdte cserbenhagyni. Egy évtized a szmogövben nem kímélte az
embert.
Megállt kifújni magát, hogy Anna
ne vegye észre gyengeségét, majd felment a tizenhatodikra, és benyitott a
szobányi lakásba. A szmog semmivel sem összetéveszthető szagán keresztül is
érezte, az otthona és családja illatát. Szíve megdobbant. Pontosan ezért
csinálta, ez hajtotta tovább, még ha nem is bírta már annyira.
A helyiséget minkét irányba
bejárni még egy totyogónak sem okozott különösebb erőfeszítést. Dóri és Dani,
az ikrek erejüket nem kímélve nyughatatlanul rótták a köröket. El a falról
felnyitható ebédlőasztal mellett álló székek közt, át a ruhaszárítóról liánként
csüngő ruhák alatt, fel a szüleik ágyára, ami felett az övék lógott, hogy aztán
átküzdjék magukat a padlót uraló plüss állatok sokaságán. Anna éppen
teregetett. A kicsik mintegy üdvözlésként megállapodtak Péter lába mellett,
majd mielőtt apjuk szólhatott volna bármit is, tovább kúsztak a padlón.
– Szia, édes! – mondta Anna,
tekintete a dagadó szatyrokra siklott. – Ünneplünk valamit?
Péter, mint aki álomból
ocsúdott, elmosolyodott, és megszólalt.
– Amilyen híreket kaptam, akár
meg is tehetnénk. – Letette a csomagokat.
Anna a szárítóra terítette az
utolsó ruhadarabot, kikerülte a gyerekeket, és pár lépéssel Péter mellett
termett. Átölelte férjét, nyomott egy csókot a szájára, majd a fülébe súgott:
– És mi lenne az?
– Úgy néz ki, karácsonykor lesz
prémium és januárban megkapjuk előre a fél éves étkezési hozzájárulást.
– Jól hangzik.
– Még annál is jobban – mondta
Péter, finoman megfogta felesége arcát, mélyen a szemébe nézett, így álltak egy
kis ideig, majd megcsókolta. – Ez azt jelenti, hogy januárban költözhetünk!
– Tudod, hogy szeretlek –
simította meg Anna Péter borostás arcát –, Isten lássa a lelkem, nem szívesen
rontom el a kedved, de ismered a főnöködet.
Péter erre elkomorult, majd
felélénkülve megszólalt:
– Ez most egészen más – mondta
mély meggyőződéssel.
Anna megfogta az egyik szatyrot
az asztalhoz ment vele, és feltette rá.
– És ez miben más, mint a többi
eset?
– Már meséltem, hogy a tervezők
vele egy szobában dolgoznak.
– És? – Kivette a kenyeret meg a
margarint a szatyorból. Az ikrek megállapodtak a lábánál. – Mindjárt kapjátok,
drágáim.
– Bekamerázták az irodát.
– Nem értem ez miben segít a mi
dolgunkban.
Péter elmosolyodott, és elkezdte
levenni a kabátját.
– Felvették, ahogy összeírja a
jutalmat. Név, összeg.
– Ez önmagában még semmit sem jelent.
– A megkent két szeletet Dóri és Dani kezébe adta.
– Ebben igazad van, de több a
semminél. Egy havi fizetésnek megfelelő összeget kapok.
– Azért ne… Te bolond vagy? –
kiáltott fel a szeletelt téliszalámi láttán. – Egy vagyon lehetett.
– Megérdemled.
– De azt beszéltük meg, hogy
spórolunk.
– Azt. Mégis mi lehet a
legrosszabb? Maximum nem a következő hónapban, hanem egy negyed év múlva
költözünk ki a szmogtakaróból. Az a kicsi már igazán nem számít.
– Mondod ezt te.
Péter értetlenül nézett a
feleségére.
– Azt hiszed, nem látom, hogy
valami nincs veled rendben? Túl régóta hallgatom az éjszakai köhögésedet, ami
hónapról hónapra rosszabbodik.
– Kicsit túlhajtottam magam –
lépett Péter az asztalhoz. – Ennyi az egész.
– Nem! – rázta meg a fejét Anna.
– Itt valami többről van szó. Már régóta akarok beszélni veled erről.
– De…
– Semmi de, Kovács Péter! Most
szépen fogod magad, leülsz, és végighallgatsz!
Péter a székbe rogyott, és az
ölébe vette a békésen majszoló gyerekeket. Megpuszilgatta őket, majd a
feleségére nézett. Anna kinyitotta a szalámit, adott a kicsiknek egy-egy
szeletet, majd készített két szendvicset. Péter elvette az egyiket. A szalámit
odaadta róla Dórinak és Daninak, akik láthatóan nagy élvezettel gyömöszölték
magukba. Anna lenézett a sajátjára. Péter látta rajta a bizonytalanságot.
– Ne kéresd magad, nektek
hoztam!
– Legalább egy szeletet egyél
meg!
– Nem – rázta meg a fejét Péter.
– Te is mindig ezt csinálod velem. A legjobb falatokat nekem teszed félre. Ne
csak nekem legyen lelkiismeret furdalásom – mosolyodott el.
– De ha rosszul leszek…
– Akkor még biztosabbak lehetünk
benne, hogy neked van a legnagyobb szíved a világon, és hogy jól választottam.
– Még hogy te választottál…
Anna a szájához emelte a szendvicset,
élvezettel szívta be az illatát, majd harapott egyet. Kellőképpen megrágta és
átforgatta, hogy átjárja a szalámi íze, aztán lenyelte. Péterre nézett.
Csillogott a szeme.
– Aztán nehogy elsírd itt nekem
magad! Ha felköltözünk, minden megváltozik. Könnyebben jutok majd jobb
munkához, ha az öv felett lakunk. Tiszta fejjel könnyebb gondolkodni.
Anna leült, kézfejével kitörölte
könnyeit, majd megszólalt:
– Meg kell ígérned valamit!
– Bármit. – Hozzábújt az
ikrekhez, akiket maximálisan lekötött az étel.
– Ha átver a főnököd, itt
hagyjuk ezt az egészet, és visszaköltözünk falura.
Péter vonásai megfeszültek.
– Erre nem kerülhet sor!
– De megöl a hely – tekintett
körbe. – Nem értem, mi olyan rossz abban, ha hazamegyünk. Ott legalább
számítunk.
– Már karnyújtásnyira vagyunk a
sikertől.
– Tudom, de ha így megy tovább,
belehalsz, és mi nélküled leszünk kénytelenek visszamenni. A gyerekeknek is
jobb lenne – mosolygott rájuk. – Megértem, hogy nem akarod, de apád a történtek
után is visszavár.
– Hogy folytassam az álmát. Az
az övé, nem az enyém.
– Értem, tudom. Olyan rossz
lenne, ha többet lennénk együtt? Nem érné meg az álmodat feladni értünk?
– Ez bonyolult.
– Elhiszem. Mégis arra kérlek,
ígérd meg, hogy a nyugodtabb, egyszerűbb életet választod velünk az álmod
helyett, amibe ha nem vigyázol, rövid időn belül bele is halhatsz!
– Tudod, milyen az öreg.
– Tudom, de szeret téged, és
visszavár. Még azt is felajánlotta, hogy vezesd a birtokot, ahogy akarod. Csak
akkor szól bele, ha kéred.
– Beszéltél vele? – nézett
vádlón Annára.
– Mondhatjuk. Anyáddal hetente
egyszer beszélünk. Szoktam neki videókat feltölteni a gyerekekről. Apád az
egyik alkalommal félrelökte, és elmondta, amit akart.
– Jellemző rá.
– Az egyetlen fia vagy. Nem
váltatok el szépen, mégis félretette a büszkeségét.
– Mikor beszéltetek?
– Két hete.
– Miért csak most mondod?
– Nem tudom. Minden nap
hullafáradtan, tele gondokkal estél haza.
Péter hallgatott.
– Este nagyon köhögtél. Érts
meg, nem tudom tovább elnézni, ahogy menetelsz a halálod felé. Próbáltam
elmenni dolgozni, de amint meghallották, hogy két gyerekem van, azonnal
elutasítottak.
– Nem így terveztem – nézett
Péter maga elé.
– Egyikünk sem. Csak azt kérem,
gondold végig! Heti hat, néha hét napot dolgozol. Azt még valahogy elviselem,
hogy alig látlak, tisztában vagyok a miértekkel, de a gyerekeknek több kell
napi fél óránál. Nem erről álmodoztunk. Most pedig tedd fel magadnak a kérdést:
Megéri?
Péter szótlanul hol Dóriról Danira,
hol Annára nézett. Felsejlett előtte a tíz évvel korábbi pillanat, amikor
hosszas győzködés után rávette Annát, hogy hagyják hátra a farmot, és mutassák
meg az apjának, képesek nélküle is boldogulni. Szó se róla, képesek voltak, de
az ár, amit mindannyian fizettek érte, rossz irányba billentette a mérleg
nyelvét. Már hónapok óta tudta ezt, de nem volt ereje bevallani magának. Inkább
összeszorította a fogát, és dolgozott tovább. Negyed éve vette először észre,
hogy valami nincs rendben az egészségével. Akkor betudta egy enyhe megfázásnak,
ami csak nem akart elmúlni. Egyetlen dolga maradt:
– Ígérem – mondta a felesége
szemébe nézve, és komolyan is gondolta.
Anna vonásai ellágyultak, és
elmosolyodott úgy, ahogyan Péter már rég nem látta. Az utóbbi két évben nem
érezte ilyen felszabadultnak magát, mintha egy hegyet hordtak volna el a
mellkasáról. Visszamosolygott, jóízűen megették a szendvicseket, majd
kifulladásig játszottak a gyerekekkel.
Lassan, sok munkával telt el a
két hét. Megkapta a prémiumot. Pontosan annyit, amennyit a felvételen látott.
Ennek ellenére egy hónappal később mégis haza indultak.
Péter az ajtóban állt, és nézte
az üres szobát. Életének ezt a szakaszát lezárta. Végül Annának lett igaza, a
főnöke nem hazudtolta meg önmagát. Hű maradt szavajárásához:
Mondtam, mondtam, de nem úgy gondoltam.
A beígért félévnyi étkezési
hozzájárulás a mentalitás martalékává vált. Aki csak szóvá tette a januári
fizetésnél a hiányát, a főnöke mindenkinek azt mondta, a prémiummal egyben adta
oda, hogy minél többet vihessenek haza.
Mosolyra húzódott a szája. A
felmondását ettől függetlenül adta be a fizetés kézhezvétele után. Volt ámulás,
kérdezősködés és mindennél nagyobb ígéretek, de ő hajthatatlannak bizonyult, a
családját választotta. Az utolsó munkanapján még szembesült a rideg valósággal.
Ő vette át a főnöke harmadik új lakásának parkettáját, aminek az ára, ha nem is
fillérre, de megegyezett a dolgozók félévnyi étkezési hozzájárulásával.
Becsapta az ajtót, és életében
másodszor, immáron a családjával együtt indult egy új, mégis ismerős élet felé.
Ismerös sztori.Nem találok szavakat.
VálaszTörlésRészben az élet szülte, nekem csak a színezés maradt.
Törlés