– Csak tudnám, miért vezényeltek
minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. –
Mi közünk nekünk egy túszdrámához?
– Most mit idegeskedsz? – Róbert
a kijelzőkön feladatokat osztott a drónoknak. – Ez is csak egy meló.
– Könnyen vagy – szabadult meg
egy újabb ruhadarabjától Tamás –, nem neked kell egy szál gatyában bemenned a
váltságdíjjal.
– Szóval ez a bajod?!
– Ez. Egy összecsapásban sem
döglenék meg szívesen, de ez…
– Nyugi! Vigyázok rád.
– Ha már itt tartunk, miért nem
te mész?
– Kétszer akkora vagyok, mint
te.
– És? Ez miben befolyásolja a
dolgot?
– Meztelenül fenyegetőbben nézek
ki. Az a sok izom…
– Akár egy gorilla.
– Megy ez. És nem mellesleg csak
én tudom kezelni a kicsinyeimet – érintett meg egy újabb képernyőt.
– Még két ilyen meló, és
elmegyek továbbképzésre.
Tamás lehajította a pólóját, egy
szál alsógatyában és sportcipőben állt. Róbert teste megremegett.
– Ne merészeld! Tök meztelennek
érzem magam.
– Ne rinyálj már, mint a csajok,
amikor valaki meglátja őket tenyérnyi alsóban és melltartóban. Bezzeg napozni
egy falatnyi bugyiban állnak neki.
– Az más.
– Na, mi van, Timike?
– Ezzel nem segítesz.
– Nem is célom. Mosolyogj!
Mielőtt még Tamás felfoghatta
volna a mondat jelentőségét, Róbert készített róla egy fényképet.
– Fel ne merd tenni!
– Későbánat. Megnyugtatásul
időzárasan tettem fel. Negyedórán belül megmondom a jelszót, hogy leszedhesd.
Tamás fenyegetőn megrázta a
mutatóujját, majd lemondóan legyintett, és kimászott a furgonból. Róbert nézte,
ahogy társa bevágta az ajtót. Elmosolyodott, majd minden figyelmét a
monitoroknak szentelte.
Tamás egyenesen a parancsnoki autóhoz
ment. Hárman beszélgettek, nem vették észre.
– Essünk túl rajta! – szólt oda
Tamás.
A két férfi csodálkozva
tekintett Tamásra. Az őrnagyasszony, aki a nevével ellentétben sem férjezett,
sem idős nem volt, tüzetesen végigmérte. Tamás akaratlanul is nemesebbik szerve
elé csúsztatta a kezét. Kínossá váló másodpercekkel később megszólalt:
– Az Isten szerelmére, ne
stíröljön már! Csak adják a táskát, hadd menjek a dolgomra.
– Ki mondta magának, hogy
gatyában jöjjön? – kérdezte felettese.
– Ró… Rohadj meg! – csóválta a
fejét Tamás.
– Hogy mondta?
– Mindegy, nem számít.
Az őrnagy elvette a táskát az
egyik férfitól, és átnyújtotta Tamásnak.
– A feladata átadni a csomagot,
és biztonságban tudni a túszt. Utána jelentkezik nálam! Megértette?
– Aha.
– Hogyan?
– Igen, asszonyom! – tisztelgett
Tamás.
– Ez már sokkal jobb. Leléphet!
Tamás csinált egy szabályos
hátraarcot, és az épület felé vette az irányt.
– Hallasz? – szűrte a szavakat a
fogai közt. – Hogyne hallanál. Ha visszaérek, véged!
– Ne velem törődj! – érkezett a
válasz bal fülébe. – Amúgy feltűnt, hogy bejössz az őrnagynak?
Tamás reflexből aprót
biccentett, majd hozzátette:
– Ideges vagyok, nem vak.
Kezdjük!
Kinyitotta az ajtót, és belépett
az épületbe.
– Menj a nyolcvanadikra!
Tamás beszállt a liftbe, már
nyúlt a hátsózsebe felé, amikor felfogta, nincs nála a hitelkártyája, hogy
rendezze a viteldíjat.
– Hogy az a…
– Mi van?
– Nem hordok a gatyámban
hitelkártyát.
– Akkor szedd a lábad. Ketyeg az
óra. A kamerák képe alapján amúgy is rád fér egy kis kocogás.
– Egyre jobban utállak – mondta,
felmutatta a középső ujját, átment a lépcsőházba, és elindult felfelé.
– Ha így állunk, nem mondom el,
amit megtudtam.
– Úgyis elmondod. Ragaszkodsz
hozzám.
– Valamit félreértettél, Timike.
De a látható testi hibáid ellenére imádlak.
– Miről beszélsz? Hibátlan a
testem.
– A lengő cigire gondoltam a
lábad közt. Imponáló lehet valakinek, de tudod, hogy nem vagyok olyan.
– Mondd már!
– Öten vannak. A lépcsőházban
két bukósisakos strázsál, a folyosón a liftre két símaszkos figyel, míg az
értelmi szerző Kishin-t visel, és el sem mozdul a kislány mellől.
– Misin?
– Kishin, Japán színpadi maszk.
Démont ábrázol.
– Miért nem azt mondod?
– Hogy ne halj meg tudatlanul.
– Remek.
– Hol jársz?
– Mintha nem tudnád.
– Akkor itt az ideje, hogy ne
beszélj tovább hozzám.
Tamás lépésről lépésre komorabb
lett. Már ötemeletenként tette a másik kezébe a táskát. A hetvenhetediken kifújta
magát, a baljába vette, és folytatta útját. A hetvenkilencediken kiabálni
kezdett:
– Hahó, hallanak? Itt a
kézbesítő, meghoztam a csomagot.
Tompa üvöltéseket hallott, majd
puffanásokat, és fájdalmas morgást. Feljebb ment. A szemközt felfelé tartó
lépcsőfokok találkozásából egy fegyver csöve meredt rá. Megtorpant, és kilépett
a lővonalból.
– Fegyvertelen, meztelen vagyok!
– kiáltotta.
– Tudom, nem kell kérkedni vele
– válaszolta Róbert.
Tamás nem válaszolt.
– Megkukultál?
– Mi történt?
– Ismersz. Menj, és hozd ki a
lányt!
Tamás nem mozdult.
– Indulj!
Tamás lépett egyet. Meglátta,
hogy a puska gazdátlanul hever. Feljebb két bukósisakos ember rángatózott.
Kézfejükhöz vékony huzalokkal két-két drón kapcsolódott. Tamás válla
leereszkedett. Felszedte és a hátára vette a két gépfegyvert.
– Mi legyen velük?
– Szerinted, miért te mentél
fel?
– Már értem. De mit csináljak
velük?
– Nyisd ki a táskát!
Tamás letette, és belenézett.
– Tudod, mire lemegyek, jobb, ha
eltűnsz! Végig tudtad.
– Csak bilincseld meg őket! Nem
szívesen mondom, de rohamosan fogy az időd. A kép minden elvesztegetett
pillanattal közelebb kerül a feltöltéshez.
– Esküszöm, valamit kitalálok ellened.
Kapcsold ki a drónokat!
Tamás a korláthoz bilincselte a
két embert. Le akarta venni róluk a bukósisakot.
– Ne tökölj annyit, Timike!
– Még hogy Timike – zsörtölődött
Tamás. Berontott a folyosóra. Az ott rángatózókat meg és összebilincselte, majd
a harmadik tárgyalóban rátalált a lányra és a hétrét görnyedt vezérre, akit
biztos, ami biztos alapon három-három drón vett kezelésbe. Nem szívesen lett
volna a helyében. A félrecsúszott maszk látni engedte a roppanásig összeszorított
fogakat és a fennakadt szemet. Már fújtatásra is alig futotta az erejéből. A
lány magzatpózban fekve sírt. Tamás odalépett, és óvatosan megérintette.
– Szia…
– Júlia – segítette ki Róbert.
– …Júlia. Segíteni jöttem, de
kérek még tőled egy percet. – Megfordult, és mozgásképtelenné tette a maszkost,
bár ezen a téren Róbert jobban állt. Elővett a táskából egy csípőfogót, és
visszafordult. A lány összerezzent a szerszám láttán.
– Jaj, ne félj! Csak el akarom
vágni a bilincseidet.
A lány továbbra is rémülten
nézett rá.
– Tudsz beszélni?
A lány bólintott.
– Tamás vagyok. Ha jól
értesültem, téged Júliának hívnak. Neked van a legszebb neved, tudod?
A lány aprót bólintott.
– Sajnálom, hogy így kell
látnod. Ruhátlan közvetítővel kérték a váltságdíjat, hogy lássák, nincs nálam
fegyver.
Róbert hangosan felnevetett.
– Szóval, Júlia. Sajnálom, hogy így
kellett megismerkednünk. Megengeded, hogy elvágjam a bilincseidet?
A lány tétován előrenyújtotta a
kezét, Tamás pár óvatos vágással leszedte róla a műanyag pántokat.
– Készen is volnánk. Gyere! –
nyújtotta a kezét.
A folyosón egy fegyveres
testőrök övezte öltönyös férfi jelent meg. A kislány odaszaladt. A férfi
felemelte, és magához ölelte. Hálára sem méltatta Tamást. A fegyveresek
összeszedték az elkövetőket, és a liftbe húzták őket.
Tamás egy pillanatig nem lett
volna a helyükben. Az a legkevesebb, hogy az elkövetkező napokban a szuszt is
kiverik belőlük. A szerencsésebbje még közben meghal. A maradék élete végéig
sínylődhet egy gazdagok által fenntartott börtönben, ahol minden egyes napjuk
kihívás lesz. Sokat hallott már a helyről, ahogyan mindenki, aki nézte a
tévében futó Bekasztlizva című sorozatot. Az őrök és orvosok kényesen ügyeltek
a bennlakók életére. Ahogy elnézte az ájult alakokat, az egyikük nő lehetett.
Nem kellett volna, de megsajnálta. Róberttal biztosan jobban jártak volna. De
ahogy ilyenkor lenni szokott, a családfő személyes sértésnek vette a
történteket, és minden pénzt megadott, hogy élve kapja meg az elkövetőket.
Mire észbe kapott, bezárult a
lift ajtaja. Magában szitkozódva visszament a tárgyalóba, lehuppant egy székbe,
és kinyitott egy kólát. Elégedetten kortyolt egyet.
– Mesélj! – mondta, és ivott.
– Semmi különös. Éhesek,
szomjasak voltak. Drónon kérték a szállítást. Küldtem nekik ezt is azt is. A
lépcsőházban állókat meg a tetőről leptem meg.
– Mindvégig semmi szükség nem
volt rám.
– Te szabadítottad ki a lányt.
– Na, elmész te…
Egy drón lebegett be a nyitott
ablakon. Megállapodott Tamás felett, és az ölébe ejtette a mobilját.
– Ez meg?
Tamás feloldotta a
billentyűzárat. Saját magával nézett farkasszemet a közösségi oldalon.
– Rohadj meg!
– Ne idegeskedj! Árt a
szépségednek.
– De még volt időm.
– Inkább ezzel foglalkozz!
Tamás mobiljára egy üzenet érkezett.
Megnyitotta. Egy cím volt benne.
– Ez meg mi?
– Elfelejtetted? Jelenésed van
jelentéstételre.