A főutca nedves aszfaltja csillogott az utat
határoló sötétszürke falak közt. A város felett függő szmogtakarón keresztül
meglátni a csillagok és a hold fényét legalább annyira esélytelen volt, mint a
napét. A jelenség olyannyira hozzá tartozott a város látképéhez és múltjához,
hogy annak pontos keletkezéséről már történészek vitatkoztak. Gábor sem volt
ezzel másként.
Nagy ritkán, amikor lelátogatott a kocsmába, az
életüket siratók közt sűrűn előkerült a téma. Idővel ez vált nyomoruk
jelképévé. Mindenkinek akadt egy elmélete az eltávolítására, hogy ne csak a
huszadik emelet felett és a városon kívül lakó tehetősebbek élvezhessék a nap
és a csillagok valódi fényét; a tiszta levegőt már meg sem említették. Gábornak
azonban ez volt a legkisebb gondja.
A maga harminchét esztendőjével, két egymástól
teljesen eltérő diplomájával, a hozzájuk tartozó gyakorlattal, és a számtalan
megrovóval, amiket kivételesen rossz természetének köszönhetett, már több mint
másfél hete munkanélküli volt. Szülei, amíg éltek, barátai és ismerősei
mindhiába szajkózták neki, hogy mit sem ér a kimagasló szakértelme, ha folyton
összetűzésbe kerül a vezetőséggel.
Gábor a különböző megaláztatásokat jól viselte, még
csak a száját sem húzta el, de azt nem tűrte, ha hülyének nézték. Egyszerűen
felidegesítette, és nem tudta visszafogni magát. Ez nem valami furcsa, légből
kapott hóbort volt a részéről, hanem a józan észt félresöprő késztetés. Azonban
az élet úgy hozta, hogy nálánál alkalmatlanabbak adták ki a munkát. Hozzá nem
értésük mérgezőbb volt, mint maga a feladat.
Egy pocsolyába lépett, átnedvesedett a zoknija.
Szitkozódott egy sort, de nem állt meg. A kora esti óra ellenére alig páran
lézengtek az utcán. Többnyire megfáradt munkások bandukoltak hazafelé.
Irigyelte őket. Na, nem azért, mert volt hol
megkeresniük a napi betevőt, hanem mert meg tudtak hunyászkodni.
Módszerüket próbálta már ezerszer. Kínjában nézett
félre, gondolt másra, sőt egyszer még százig is elszámolt, de rá eggyel hangot
adott nemtetszésének, vesztére. Haragja csak verbális sértésekre korlátozódott,
soha senkit nem ütött meg. Ha úgy tűnt, hogy elkerülhetetlenné válik a
fájdalmas testi kontaktus, akkor mindig elszaladt.
Helyzetéből adódóan a bankok már szóba sem álltak
vele, míg az uzsorások, mint Csöves Csabi, a vigalmi negyed drogosoktól
hemzsegő peremkerületének keresztapja tárt karokkal várta – főleg, ha az
esedékes részlettel, ne adj Isten a tartozás teljes összegével folyamodott elé.
Gábor azonban további haladékot akart. Nem látott
rá túl nagy esélyt, de jobbnak találta megpróbálni, mint bujdosni a behajtók
elől. Hiába futott gyorsan, egy leadott lövés elől ő sem inalhatott el. A
határidő lejártáig maradt még néhány órája, úgy döntött, hogy tesz egy próbát,
mielőtt valami meggondolatlanságra szánná magát.
A drogosok lakta rész látványában nem sokban
különbözött a többi városrésztől, ugyanolyan piszkosszürke épületek alkották,
csupán a húgy és a szar áporodott, ammóniás szaga figyelmeztette a gyanútlan
járókelőt a veszélyre. Ez általában elegendőnek bizonyult, hogy az emberek
visszaforduljanak vagy más felé vegyék az irányt, de Gábor ment tovább, bár
minden idegszála tiltakozott ellene.
Lépésről lépésre korholta magát természete miatt.
Akadtak reggelek, amikor ébredéskor megfogadta, változtat, de pár órával később
minden visszahuppant az eredeti kerékvágásba. Dolgozott, vitatkozott, kirúgták.
Legutóbb egy büfében segédkezett, hogy legalább ételhez jusson. Szeretett enni
és kísérletezni. Addig-addig öntögette, kevergette a szószokat, míg egy
teljesen új, ízletes öntetet nem kapott. Akik kóstolták, a csodájára jártak, és
mindenfelé elmesélték. Egyre többen látogatták a kis büfét. A főnök kérdésére,
hogy kinek köszönheti a fellendülést, a csoportvezetője aratta le a babérokért
járó pár egységet. Gábor ezt nem tudta megállni. Szó szót követett, de nem
hittek neki, és távoznia kellett.
A szagok egyre jobban birtokba vették az orrát. A
látogatások alatt napokra megülték a nyálkahártyáját, és annak a kevéske
ételnek is szar szagot kölcsönöztek, amihez nagy nehezen hozzájutott.
Kitapogatta az orrszűrőit. Sötétbarna színéből úgy ítélte meg, hogy pár napot
még kibírnának, de ha használná, biztosan elutasítaná Csöves. Ne költsön
luxuscikkekre az olyan, akinek nincs pénze.
Baloldalról csoszogásra figyelt fel. Nem kellett
látnia, hogy tudja, egy szerencsétlen, végső stádiumos drogos közelít felé a
maga kimért lépteivel – a rothadó hús semmivel össze nem téveszthető bűze
kétséget sem hagyott felőle. Így sem tudott rendesen aludni, hát még, ha
meglátná a foszlott szélű, zöld hús alól kikandikáló szürke csontokat, esetleg
a lüktető sebből lakmározó fehér nyüveket. Azt már nem. Köszönte, nem kért belőle.
Arra jutott, ha valamilyen isteni csoda folytán sikerülne megélnie a reggelt,
akkor elhúzza a csíkot a városból. Pár száz kilométerrel távolabb talán kaphat
munkát. Az is eszébe jutott, hogy maga a hely az, ami kihozza belőle az
állatot. De ahhoz, hogy bizonyosságot szerezzen, haladékra és pénzre volt
szüksége. Na, nem sokra, csak éppen egy távolsági buszjegy árára.
Elhaladt pár ázott papírdoboz mellett, az egyikből
patkányok rohantak szét. A gyér világítás ellenére is tisztán látta a
felpüffedt hullát. Megszaporázta lépteit. Mihamarabb túl akart lenni a
találkozáson. A dobozok takarásába pihegő élőholtakat elnézve azt sem bánta, ha
lelövik. Az élve elrohadásnál még azt is kegyesebb halálnak találta. Nem tudta
megérteni, mi viszi az embereket arra, hogy a tények tudatában is a szerhez
nyúljanak.
Az utóbbi években eléggé megkínozta az élet, amit
természetesen önmagának köszönhetett, mégsem merült fel benne egyszer sem, hogy
pancsolt élvezettel árassza el a tudatát, ami aztán alattomosan felzabálja a
testét, míg csak egy zombi maradna belőle. A nehezen megkeresett pénzén inkább
ételt, mint boldogságot vett.
– Megállj! – kiáltott valaki rá a távolból, amikor
befordult az ismerős, homályba vesző sikátorba.
Megtorpant. Már vagy huszadjára hallotta a
felszólítást, de eddig még nem sikerült beazonosítania a forrását. Ha jobban
belegondolt, mintha mindig máshonnan eredt volna. Kiszolgáltatottabbnak érezte
magát, mint az eddigi munkahelyein.
– Mit akarsz? – hallatszott a feje feletti
sötétségből.
– Csöveshez jöttem, pénzügyben – kiáltotta.
– Talán Csöves úrhoz – hangzott átlósan előle.
Gábor kis híján elengedett egy cümmögést.
– Csöves úrhoz jöttem – mondta. – Már vár rám.
– Haladj tovább! – harsant mögötte. – Csak semmi
hirtelen mozdulat.
– Ismerem a szabályokat – suttogta Gábor, és
megindult előre.
Szíve szerint szembe nézett volna kísérőjével, de
nem akarta, hogy ezen múljon az esélye a lelépésre. Az új élet lehetőségét
méterről méterre sürgetőbbnek érezte. Nem tartotta magát hívőnek, nagyanyja
mindössze egyszer vitte el misére, de úgy gondolta, percek múlva kiderül egy,
az egyház létezésével egy idős kérdés: létezik-e Isten? Ha tudott volna
imádkozni…
Fel sem tűnt neki, hogy megérkezett. Hirtelen
kitárult előtte a jól ismert ajtó. Ahogy belépett, vakító fény gyúlt.
– Fordulj! – parancsolta valaki.
Gábornak eszébe sem jutott ellenkezni. Tette, amit
követeltek tőle. Végigtapogatták a karját, a lábát és a felsőtestét, majd a
nyakába kötötték a kutyáknál használatos sokkoló-nyakörvet. Először még
tetszett neki az alaposságuk, most zavarónak találta, fojtogatta.
– Csak semmi meggondolatlanság! Fogtad?
Gábor felemelte tekintetét. A gorillának is beillő
férfit sokadjára látta, de ő mégis úgy végezte a dolgát, mintha csak először
találkoztak volna. Gábor bólintott.
– Eredj! – nyitott ajtót a férfi, és belökte
Gábort.
Gábor nyugtalansága tovább fokozódott az ajtó
csapódása hallatán. Minden egyes alkalommal meglepődött az épületen kívül
uralkodó enyészet és a benne helyet foglaló, pazarul berendezett szoba
kontrasztján. Oldalt polcok roskadoztak a könyvek súlya alatt. Már egy is
közülük megszüntette volna a gondjait. Persze tudta ő, hogy erre esélye sem
lenne, és nem a nyakára csatolt sokkoló miatt. A négy sarokban egy-egy
felfegyverzett férfi ült, akik érkezésekor felálltak. A szemközti fal előtt
helyet foglaló íróasztal mögül Csöves intett az embereinek, mire azok
visszaültek, de egyetlen pillanatra sem vették le róla a tekintetüket.
– Jer! – intette magához Csöves.
Gábor tétován előrelépett, és megállt az íróasztal
előtt.
– Csüccs!
Engedelmeskedett.
– Remélem, hoztál nekem valamit!
Gábor alig láthatóan megrázta a fejét. Tekintetét
egy pillanatra sem szakította el a fehér márványpadlóról.
– Akkor?
Gábor a kezét tördelte. Meg sem hallotta az utolsó
szavakat. Szüntelen azon járt az agya, hogyan tálalja a rossz hírt. Fel sem
tűnt neki, hogy már megtette.
– Na, mi van? Megkukultál?
– Kaphatnék még egy kis haladékot, és ha volna egy
ötvenese számomra… – bukott ki belőle alig hallhatóan.
– Haladékot? Pénzt? – ismételte. Szünetet tartott.
Gábor bizonytalansága a csend hosszával egyenes
arányban növekedett. Nem bírta tovább, és az uzsorásra emelte a tekintetét.
– Hányadszor is a hónapban? – érdeklődött Csöves,
aztán választ nem várva nyomkodni kezdte a billentyűzetet. – Á, meg is van. Negyedjére.
– Sóhajtott.
– Csupán egyetlen napot és némi pénzt kérek – törte
meg a csendet Gábor. – Láthatja, nem iszom, nem drogozom, még csak lottózni sem
szoktam. Megszorultam – mondta, és a kezére nézett.
– Ezt magam is tudom. Mi másért jönne a fajtád? Itt
csupán az a kérdés, hogy miért adnék további engedményeket, a pénzemről nem is
beszélve? Talán irgalmas szamaritánusnak nézek ki?
Gábor megrázta a fejét.
– Lássuk csak. – A billentyűzet hangosan kopogott
Csöves vaskos ujjai alatt. – Hmm. Tíz felvétel, tizenkilenc törlesztés. Eddig
az összeg közel kétszeresét fizetted vissza, és még további négyszerese vár
rád.
– És ki is fizetem, csak még egyszer, utoljára –
bátorodott fel a szavak hallatán Gábor. Ha Csöves foglalkozott az ügyével,
látott reményt.
– Tudod – emelte tekintetét Gáborra –, azt mondják,
hogy a kapzsi embereket végül utoléri a végzetük. Azaz, aki sokat markol,
keveset fog. Jó magam a sok kicsi, sokra megy elvét követem. Mint látod –
mutatott körbe –, működik.
– Példátlanul – helyeselt Gábor.
– De!
Gáborban megfagyott a vér.
– Akadnak üzletek, amik megérik a fáradtságot, a
kockázatot, és akadnak olyanok, amik nem. Tanult ember vagy, gondolom,
megérted.
Gábor éppen nyelt volna, amikor fájdalom hasított a
nyakába. Érezte, ahogyan átvágott torkából kibuggyanó vére végigcsorog a
mellkasán. Hiába próbált levegőt venni, csak gurgulázásra futotta. Az élet
lüktetésenként távozott belőle. Látása elhomályosult, de még levonta a végső
következtetést:
Nincs Isten.
Szegény Gábor nem ezt a sorsot érdemelte volna.
VálaszTörlésMár nem érte meg a kockázatot. Egy másik történetben valakinek még sikerülhet.
VálaszTörlés